A feltétlen szeretet hálája
Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz... Amikor hagytam magam meggyőzni arról, hogy ivartalaníttassam a kutyát, azt hittem, ez úgy megy, mint a karikacsapás. Műtét - ébredés - továbblépés. De úgy tűnik, nem ez a helyzet...
Miért is lenne ennyire egyszerű? Nem, nem gondolhattam komolyan. A kábulatból ébredező kutya kifejezetten vicces látvány volt ahhoz képest, amennyire a tudatánál lévő, de teljesen depressziós kutya az. Szívszorító. Úgy érzem, tönkretettem az állatom. Hogy miattam érzi magát ennyire megalázottnak, meghurcoltnak, szó szerint és átvitt értelemben is kiheréltnek. Miattam fáj neki, miattam nem tudott járni sem két órán keresztül. Otthagytam egy embernél, aki fájdalmat okozott neki: cserbenhagytam, magára hagytam. Úgy érzem, elvesztette bennem a bizalmát, nem hisz nekem már akkor sem, amikor májat vagy virslit akarok neki adni; hogy inkább szomjanpusztul, minthogy még egyszer bízzon bennem. Mintha a lelkemet facsargatnák...
Pedig tudom, hogy nem utál, és csak idő kell neki, hogy helyrerázódjon, de félek, hogy nem fog. Hogy ezentúl mindig kullogni fog a lábam mellett, ha sétálni megyünk, és nem fog beszállni az autóba, mert fél, hogy újra elviszem ahhoz az emberhez. Hogy nem akar velem játszani, és főleg nem akar velem dolgozni. Hogy megszűnik anyjának tekinteni engem.
Bizonyára nem így lesz, és holnap, amikor felkelünk, megint izgatottan fog az ajtó elé ülni, sétára várakozva. És amikor azt mondom neki, hogy autóval megyünk, vidáman fog a kocsihoz szaladni, és tudni fogja, hogy agilityre vagy flyballra megyünk. És amikor este fürdés után elindulok a szobám felé, kétségbeesve fog az ajtóhoz rohanni, nehogy kizárjam, és ne aludasson velem. Úgy remélem, hogy így lesz...
Ha pedig nem, soha többet nem lesz kutyám. Csipert elajándékozom valakinek, akiben megint megbízhat, és vele örülhet, amikor fellépnek a pályára. Aki soha nem okoz neki fájdalmat. De remélem, reggelre mégiscsak az én kutyám fog rám visszanézni az ágy másik oldaláról.