A nagybetűs Szeretet
Néhány napja folyamatosan esik, szürke az ég, lehangoló az időjárás. Hétvégén dolgoztam, akkor sem volt sokkal jobb a helyzet, de olyankor az embernek van dolga, nem ér rá azzal foglalkozni, hogy milyen depressziós a természet. De hétfőtől... hát, igen, nem csináltam semmit. Ilyenkor rá szoktam fogni az időjárásra, hogy lenyom (ami nagyrészt amúgy igaz is), meg arra, hogy nem volt hétvégém: de a semmittevésnek nem kell indok. Könnyen megy magától.
Az egészből kijönni nehéz. Főleg akkor, ha az időjárás nem akar jobbra fordulni; az embernek nincs kedve felöltözni, kimenni a lakásból - vagy egyáltalán csak megmozdulni. Nekem ezzel nincs is nagy problémám: heteket tudok eltölteni a szobámba bezárva, mint egy mókus a téli álmát aludva. Egyszer-egyszer kikecmergek, valami élelem után kutatok, aztán gyorsan visszabújok az odúmba, és megint nem jövök elő egy ideig. Ez nekem életformám, nem érzem magam depressziósnak tőle, vagy unom halálra magam. Sőt, kifejezetten hiányzik ez a fajta bezárkózás néha.
Nos, most az időjárás és a vizsgaidőszak megadta rá a lehetőséget: nem kell kimennem a lakásból, lehet egész nap a szobámban ülni. És az egésznek csak egy bökkenője van: Rege. Igen, a a kis fekete, szőrős, nagy barna szemű izé, amit a kutyámnak nevezek. Neki kell a tevékenység, ő nem tud egész nap csak aludni. Ő mozogni szeret.
Hogy hogy lehetünk ennyire különbözőek, nem tudom. De valahol jó ez így: ő kiköveteli magának a mozgást, én kikövetelem tőle a reggel kilencig tartó alvásomat. Megszoktuk egymást, ő tudja, hogy meddig mehet el a felkeltésemben, én tudom, meddig húzhatom a játszást. És ez ad az életünknek egyfajta ritmust, amiből nehéz kiesni, mert mindkettőnknek erre a szintre vannak beállítva a szükségleteink. Neki a napi (felosztva) két óra foglalkozás, nekem a többi (cirka 14 óra) egyéb elfoglaltság. Kicsit aránytalan, de így tudjuk biztosítani mindkettőnk optimális működését. Persze ünnepnapokon (értem ezalatt a munkaszüneti napokat: amikor én nem dolgozom és nem is tanulok) egy kicsit többet vagyunk együtt, kicsit többet kap ő az én tizennégy órámból, és én nem bánom az ő két óráját felhúzni három-négyre. Szeretünk együtt tevékenykedni - legyen szó kertimunkáról (Rege azt nagyon lelkesen műveli!) vagy labdázásról, kirándulásról.
Persze ha esik, az ő két órája még kevesebbre csökken, nem feltétlenül az én tizennégyem javára, de csökken. Nem tudunk kimenni játszani, csak bent rángatjuk a kötelét, dobálgatjuk a labdáját (igen, mindketten: ő is szereti dobálni). Ilyenkor kicsit szomorú lesz, de megérti, mert türelmes állat. Lefekszik mellém, nézi, ahogy tanulok (utálja a számítógépet: tudja, hogy ha előveszem, órákig nem fogok vele foglalkozni), igyekszik türelemmel várni az ő idejét. Nem siettet, nem piszkál, csak fekszik, néha elalszik, néha helyet változtat: vár. És ha adok neki tíz percet a napomból, boldog. Mert a gazdája, az egyetlen számára a világon, foglalkozott vele. És tíz perc játék után visszafekszik, örömmel, és alszik: vár a következő alkalomra, amikor tíz percet kaphat belőlem. Itt fekszik mellettem, és én csak arra tudok gondolni, hogy ő az enyém, az egyetlen a világon, aki így vár, aki így szeret, hogy ha én a napomból csak fél órát szánok rá, ő akkor is ugyanolyan örömmel fogadja azt a fél órát, mintha egész napos kirándulásra mentünk volna. Hogy ő nem várja el, hogy vele legyek, ő egyszerűen örül, ha vele vagyok. Ő nem duzzog, ha nem alszok otthon, ő kitörő lelkesedéssel fogad haza reggel. Hogy bármit teszek, ő ugyanúgy szeret. Ha nem figyelek rá, akkor is. És egyszer végre úgy érezhetem, hogy nem érdekből szeret valaki.
Note: a barátaim szuperek. Az érdektelen szeretet mintaképei. De ha ránézel arra, akit te válaszottál, és rájössz, hogy mindenestül a tied, és ő mégsem várja, hogy te mindenestül az övé legyél, az valami különleges érzés. A szeretet tökéletessége.