Csontok
Mindenki szereti a szabadnapokat. Mindenki szereti az ünnepeket, mert akkor szabadnapot kap. És a szabadnapon azt tesz az ember, amit csak akar. Meg amit engednek.
Az érdekes az, hogy bár én is ugyanolyan sóvárogva várom a szünnapokat, mint bárki más, én nem tudom értelmesen eltölteni őket. Nem, nem arról van szó, hogy nem tudok értelmetlen dolgokkal úgy eltölteni egy napot, hogy utána visszanézve büszke örömmel jelentsem ki, hogy ma pihentem (= nem csináltam semmit), hanem rám ilyenkor egy nyomasztó undokság ül, ami folyton csak azt hajtogatja, hogy ma sem csináltam semmit.
Nem arról van szó, hogy nem tudok pihenni, és nem is arról, hogy nem tudok céltalanul lézetni egy-egy nap kedvéért, mert például egész könnyedén végigüldögélek egy szép, napsütéses tavaszi délutánt egytől hétig, úgy, hogy közben nem csinálok semmit a körülöttem lévő világ megfigyelésén kívül. És utána boldogan tudok bevonulni a lakásba azzal a tudattal, hogy nem csináltam semmit egész nap, de legalább azt élveztem. De valahogy, ha filmet nézek, vagy írok, inkább a bűntudat vesz erőt rajtam - nem tudom, miért.
Az elmúlt néhány napban pedig igencsak meg kellett küzdenem ezzel az érzéssel, tekintve, hogy semmi mást nem csináltam a szünet ténylegesen szüneti napjain, mint filmet néztem és írtam. Az írást a DW képezte le, a filmet pedig egy nagyon régi, nagyon kedves sorozatom: Bones (Dr. Csont). Maga a sorozat nem nagy cucc, egy csomó flúgos tudósról szól, akik az FBI-jal összeállva bűnügyeket derítenek fel, de nekem mindig szimpatikus volt. A főszereplő páros (egy FBI ügynök és egy antropológus nő) az előnyeiket összedobva (ti. hogy Booth remek megfigyelő, Dr. Brennen - alias Bones - pedig kiválóan ismeri az emberi szervezetet és kultúrát) minden gyilkossági ügyet felderítenek. Persze megvannak a tipikus karakterek (annyira amerikai!): Booth, azerős férfi, aki mindenkit megvéd; Bones, az érzelemmentes tudós nőci, Zack (az asszisztense), a szociális problémákkal küzködő zsenigyerek, Hodgins (a bogaras fickó), a romantikus (és összeesküvés-elmélet-függő) gazdag srác, Angela (a barátnője), a szabadelvű művészlélek, és végül Cam (a főnök-patológus), az egyetlen emberileg normálisnak mondható, realista nő. Az ügyekben semmi meglepő nincs, a karakterek nem fejlődnek: ja, tipikusan amerikai. De valahogy mégis szeretem: Bones jelleme hozzám nagyon közel áll, de mindenki egy-egy kicsi szeletét mutatja az én személyiségemnek, úgyhogy mindenkit meg tudok érteni. Talán ezért kaptam rá most nagyon.
Régebben sokat néztem (amíg volt tévénk), és volt egy karakter, akit nagyon kedveltem (Zack-en kívül, szeretem a csodabogyókat): Sweets, a pszichológus gyerek. Valahogy mindig inspiráló volt nézni, ahogy 22 évesen komoly problémákat old fel emberek között (a maga idegesítő módján), és szeretnek tőle tanácsot kérni. És már kezdett hiányozni amikor az első két évadban sehol sem bukkant fel - de most már ő is megvan, és teljesnek érzem a csapatot. Mintha hozzám tartoznának! Pedig csak sorozatszereplők, nem is léteznek. De az az érzés, hogy tényleg, bennem is ott rejlik egy csomó rájuk aggatott tulajdonság is, valahogy szórakoztatóvá teszi őket. Persze nem annyira, mint egy jóval összetettebb (pl. BBC :P :D ) karakter, akivel csak apró részletek közösek, de megfejtésre vár - de ahhoz épp eléggé, hogy hasznos szüneti napokat szúrjak el vele. Talán néha erre is szüksége van az embernek - értelmetlen, agypusztító kikapcsolásra. Csak remélem, az agyat fel is lehet építeni utána.