A volán mögött
Nem is tudom, hogy foglaljam össze ezt a mai napot, olyan sokféle volt, olyan eltérő dolgokat tapasztalhattam meg, olyan különleges érzéseket, amiket ritkán. Mindig meglepődök magamon ilyenkor, hogy miért nem természetesek ezek, de aztán ráébredek, hogy ez így van jól - mert ha megszokod a csodát, akkor hétköznapivá válik, és elveszti a varázsát.
Már napok óta vágyom vidékre a Nagyim telkére, három napja összecsomagoltam a tanuláshoz szükséges dolgokat, minden porcikám izzik a vágytól, hogy beleugorjak az Államvizsga Mély Tengerébe, de nem mehettem, mert mára még megbeszéltem egy énekórát. Ráadásul a bérletem tegnap lejárt, úgyhogy a negyven fokban autóba kellett ülnöm délután négykor, hogy kimehessem Mátyásföldre, a dugóban, melegben. Nem mondhatnám, hogy élveztem. Útközben hallottam, hogy megzizzent a telefonom, de jó sofőr vezetés közben nem babrál a mobiljával, ezért nem néztem meg, mi történt. Nagy nehezen odaértem a zeneiskolához, és becaplattam; kérdeztem a portást, hogy melyik teremben keressem a tanárnőt, de mondta a fiatalember, hogy még nem jött be. Öt percem volt órakezdésig, addig elmentem a mosdóba - és ha már ráértem, megnéztem, mit csinált a telefonom útközben. Akkor már éreztem, hogy biztosan a tanárnő írt, de amikor megláttam, hogy lemondta az órát, mégis elkeseredtem és dühös lettem. Azért ültem otthon három napot, hogy aztán kikocsikázzak Mátyásföldre, és visszakocsikázzak dolgomvégezetlenül?! Persze tudtam, hogy az indok nem volt hamis, és előre nem is kiszámítható, de azért puffogtam rendesen.