2015. december 11.
Második napja lakom itt, a Normafától három perc sétára, és másodszor tölt el bámulattal, hogy milyen felszabadító a város betonrengetegétől elszakadva kilépni a természet erdőrengetegébe: ott házak állnak, kapuk sorakoznak végeláthatatlan - itt fák állnak, madarak csivitelnek, fűszálak fagynak hajnali dércsipkébe. A szívem szinte röpködött a boldogságtól, amikor megláttam, hogy lent a völgyben a város ül ködbe csomagolva, itt fent pedig a szikrázó napsugarak törik a fagyott pocsolyák jegét. Ujjongtam, ugrálni lett volna kedvem örömömben, de csak mosollyal az arcomon baktattam az önfeledten rohangászó Csiperke után, akit hónapok óta nem láttam ilyen boldognak. Őt is megviselte a város szürkesége, a betonozott utcák, a fölénk tornyosuló házfalak... De most újra itt lehetünk, fent a hegyen, beszippantva a világ minden gyönyörűségét a lelkünkbe. És már a hideg sem riaszt. Itt fent még a tél is csodákat rejteget.