2015. december 16.
A tegnapi nap hálaadása kimaradt ugyan, de nem el. Mert bár az fogalmazódott meg bennem az esti edzés alatt, hogy Rókakukac nem lesz soha a kutyám úgy, ahogy Csiperke az, este mégis úgy feküdtem le, hogy nem adom vissza a gyereket. És bár már magamon röhögtem, hogy nem bírom dűlőre vinni a dolgot, rájöttem, hogy az egész történetnek mind nem ez a lényege. Hanem az, hogy át tudtam adni az Úr kezébe az ügyet, és már bárhogyan is lesz, az Ő dicsőségét fogja szolgálni, mert örömmel fogom tenni. Ha marad a gyerek, ha megy.
A mai nap pedig újfent ambivalens érzésekkel volt átitatva. Volt, hogy azt éreztem, nem kell a kölyök, és volt, hogy azt, hogy tudom úgy szeretni, ahogy Csippet. És ma sem dőlt el a szívemben, hogy mit érezzek. De ma eldőlt, hogy költözöm - újra -, és azt hiszem, ezért hálás vagyok. Hálás vagyok a napsütésért is, és a munkáért, amit ma végezhettem. És hálás vagyok az ételért, amit anyukám konyhájáról ehettem. És hálás vagyok, hogy be tudtam vásárolni a kutyáknak, és hálás vagyok, amiért nyugalom vehetett ma körül. Ezért az utóbbiért most talán mindennél hálásabb vagyok. Mert ha valami, akkor a nyugalom az elmúlt hónapjaimból hiányzott. De nemrég kaptam az igét: "Békességet hagyok néktek; az Én békességemet adom néktek: nem úgy adom néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" (Ján. 14, 27.), és talán most kezdtem el érezni ezt a békességet. Ezzel hogy elengedtem mindent, ami eddig a gondolataimat lekötötte. És tudok az Úrral foglalkozni, tudok a karácsonyra készülődni, és tudok végre ÉLNI. És talán erre vonatkozott az az ige is, amit tegnap olvastam: "...Mert nem nyugszik az a férfi (esetünkben: az Úr), amíg be nem fejezi ezt a dolgot még ma." (Ruth 3,18.). Azt hittem, arra vonatkozik, hogy eldől, mi legyen Kukaccal. De talán mégsem. És talán tényleg tudok mostantól arra koncentrálni, ami (aki) a fontos az egész ügyben: Jézus Krisztusra, aki eljött a világba, hogy tanítson, gyógyítson, és megváltson mindeneket. Ez a mai hálaadásom.