2016. január 15.
Ma megkaptam a választ: mehetek gyakornokoskodni a FeliCaVetbe, Gazdagrétre. Ami egyfelől szuper, ezért imádkoztam egy csomót. Másfelől meg azt mondták, nem valószínű, hogy felvesznek, mert férfi asszisztenst keresnek - ami egy kicsit elkeserített, elvette a csodás jövőképemet. Persze tudom, hogy Istennek az útjai nem arról szólnak, hogy minden vágyam teljesül, és már az is csoda, hogy bejuthattam ebbe a rendelőbe (sőt, azt is tudom, hogy a jelenlegi helyzetet Isten még át is formálhatja úgy, hogy mégis felvegyenek), de valahogy lelombozott ez a hír. Mi van, ha ezzel a végzettséggel sem találok majd állást? Mi van, ha nyárra ott leszek munka és lakás nélkül - jövő nélkül, megint elveszve? Mi van, ha ez az egész hiábavalóság, és tényleg recepciósnak, vagy adatkezelőnek kellett volna mennem - amire kaptam lehetőséget is?... Tényleg ennyit érek?...
Persze mindig azt mondtam, hogy ha valaki akar munkát, az talál is - és dolgoztam menzán én is; de tudnék-e recepciós lenni, vagy adatrögzítő? Miért kisebb értékű egy ilyen állás, mint egy állatorvosi asszisztensi, akik konkrétan szart lapátolnak a munkaidejükben?... Miért nem tudok csak azért dolgozni, hogy legyen miből élvezni az életet utána? Miért kell élvezni az életet?... Isten nem erre hívott el...
Mégis, ott van bennem az, hogy szeretném szeretni azt, amit egész életemben csinálni fogok. Szeretnék állatkórházban dolgozni. De legfőképpen: szeretném megismerni annyira Istent, hogy boldog lehessek a döntéseiben, tiszta szívből, és ne csalódásként éljem meg, ha valami nem úgy történik, ahogyan kértem. Hogy megértsem azt, hogy Isten tényleg jobban tudja, mi a jó nekem, és ezt el is tudjam fogadni - nem azért, mert nem tudok tenni ellene, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy úgy lesz a legjobb.
Másrészt, megtanultam, hogy ha már iderángattam magam mellé Kukacot, akkor foglalkoznom kell vele. Ő nem szobanövény, mint Csiper, hogy ha akarod, akkor napokig kétszer 10 perc ránézés elég neki, hogy ne őrüljön meg. Neki kijár a napi rendszerességű foglalkozás, és én ezt vállaltam - hát tegyem is!
Bárcsak elég lennék mindarra, ami vár rám ebben az életben... És szeretnék hálás lenni azért, amit kapok, de nagyobb a félelem, hogy elrontok mindent. Bárcsak tudnék annyira bízni, hogy elengedhessem mindezt, és felszabadultan tudjam dicsérni az Urat.
Ámen.