2016. január 3.
Eljött az új év is. Tűzijátékkal, trombitálással, pezsgővel és buta fejfedőkkel jött, mint minden új év - de hála Istennek, mára már felfogtuk, hogy itt van, és rájöttünk arra is, hogy semmivel sem különb a tavalyinál. Ha tettünk is újévi fogadalmat, talán már meg is szegtük, és kínzó valóság az is, hogy holnap újra munkába kell állni az ünnepek boldogító semmittevése után. A tűzijátékok kicsillogták magukat, a trombitálást elfújta a jeges szél, a pezsgő elfogyott, a buta fejfedők összetaposva, a kukában várják rövidke életük megsemmisülését. Én pedig itt ülök, vasárnap délelőtt, azon morfondírozva, hogy nem mentem templomba ma. Vasárnap van, és én mégsem voltam gyülekezetben, pedig ez a szokás, talán elvárás is. Nem voltam, mert az év első napján ott voltam, és annyira űztek a lelkész nyomasztó vádjai, és a saját bűntudatom, hogy szinte kimenekültem a templomból. Nem akartam ma is ott állni a szeme előtt - valahogy sokkal megnyugtatóbb a mindent tudó és látó, mindenható Isten szeme előtt állni, mint embereké előtt.
De még mindig az a gyülekezetem, ha pillanatnyilag egy porcikám sem vágyik közéjük. Mert tegnap az egyik bárkás rámírt, hogy hogy vagyok. Mert nem jutott eszembe más gyülekezet lelkészének az igehirdetését lejátszani, mint ezét. Mert Isten ide helyezett, és én itt vagyok. És mert annak ellenére, hogy nem voltam ma ott, a múlt hét vasárnapi istentisztelet felvételről annyit adott, amennyit talán ez a mai nem tudott volna élőben. Mert először hallottam azt, hogy Jézus Isten és ember "házasságából" született gyermek, akire az ember Istenként tekint, az Isten viszont az embert látja benne. És mindketten ugyanúgy szeretjük, mert a miénk, és összeköt azzal, aki a másik felünk. Azzal, akivel "egy testté" lettünk, amikor elköteleződtünk egymás iránt. Más Krisztusra így tekinteni? De mennyire! Közelebb jött hozzám, és ez a mai hálaadásom.