Amikor a változás jó
Péntek reggel 5:30, szól az ébresztőm. Megyek a III. kerületbe idénymunkásnak, dobozokat pakolni és vonalkódokat csipogtatni, úgyhogy kelni kell. Elkészülök, sétálunk a kutyával, aztán elindulok neki a napnak. A buszon még kevés az ember, de ahogy leérek a Moszkvára, már tele van a tér: az emberek sietnek dolgozni, iskolába, piacra - ki-ki az életkori státuszának megfelelően. Én is ott lógok az egyik kapaszkodóról, amikor eszembe jut, hogy meg kéne nézni, kit is kell keresnem majd, ha odaértem. Előveszem a telefonom, bekapcsolom a mobilinternetet, és valami furcsa szöveg jelenik meg az egyik üzenet nyitányaként. Nézem, ki küldte, de vagy húsz embernek szól a levél, és a felét nem is ismerem. Aztán meglátok egy ismerős nevet a felsoroltak közt: Banya. Éreztem, hogy valami nem stimmel, úgyhogy megnyitottam az üzenetet, és olvasni kezdtem. Valahogy meg sem lepett a tartalma: Banyát kicsapták, megyünk vagy maradunk, többet nem ő fogja tartani az edzést. Egy kicsit azért elfancsalított a hír; az adott elég erőt a tudathoz, hogy kilenc órán keresztül birkamunkát fogok végezni, hogy másnap lehet menni futni az ebbel. De nem. És hogy lesz ezután? Kihez fogunk járni? Biztosan megoldjuk valahogy, Banyát nem hagyjuk el, az tuti. Ha más nincs, addig futunk Rasztisnéval, akármennyire is fura a felvezetési stílusa. Legalább nem esünk ki a gyakorlatból.
Vicces, hogy egész nap alig gondoltam erre az egészre. Persze adott pillanatban rögtön megírtam a kutyasuliba, hogy viszonlátás, Banya nélkül nem élet az agility, de műszakzárásig többet nem jutott eszembe. Valahogy az volt bennem, hogy úgyis megoldjuk. Egy olyan csapat jött létre abból az x emberből, akik nem hagyják veszni a dolgot. Összetartunk és megoldjuk.
Aztán hazafelé azért már elővettem azt a ketyerét, és láttam, hogy Ginger írt, hogy mi van. Írtam neki, hogy nem kóser a dolog, de megoldjuk, és aztán közösen kiakadtunk "Mindenek Anyján", aki annyira ostoba volt, hogy képes volt kitenni Banyát, mert nem tetszett neki, hogy szeretjük. Gingerrel kiakadni jó móka. :)
Aztán hazaérve beindult a szervezkedés: új csapat, új helyszín, új alapok. És valahogy a helyére került minden - annyira, hogy már tegnap megtartottuk az "első" csapattalálkozót, és az első virtuális edzést. Mert ilyen egy csapat: nem egymás fúrásával érezzük magunkat jobbnak, hanem egymást támogatva, vidáman mászunk át az akadályokon, hogy mindenki célbaérjen. Éreznem kellett volna már ezt, hogy egy csapat így összetart, de még sosem sikerült ilyen emberek közé kerülnöm.* Valahol szomorú, de örülök, hogy most sikerült. És azzal a milliónyi ötlettel, amit egy nap alatt összedobáltunk, remélem, hogy ez a csapat egy működő, remek kis társasággá kovácsolódik az új körülmények között - pont úgy, ahogy eddig is volt.
*Note: a barátokra természetesen ez nem vonatkozik, ők technikailag nem csapat, hanem társaság. Annak viszont szuper. :)