Apró fények
Valahogy az év utolsó npjaiban az ember elgondolkozik. Nem csak általános dolgokról, hanem csendesen eszébe jut, hogyan élt az elmúlt időben. Nem csak a mindennapi események futnak végig ilyenkor az agyunkon, hanem mélyebb gondolatok is: kik voltunk, és kivé lettünk. Én is elgondolkoztam. Ahogy ültem ma a buszon, az jutott eszembe, hogy vajon hány apró fényecske hunyt ki az én szívemben az elmúlt évek során... Hányszor utasítottam vissza segítséget, hány vidám arcot lomboztam le, mennyi szeretet dobtam el magamtól... Hogy kivé is lettem - kivé is tett az élet; kivé is változtattam magam?...
Millió apró fénnyel a szívünkben születünk,
amik mutatják az utat:
egy kigyúl, mikor szerelmet lelünk,
s egy kihúny, mikor az elhagy.
Valahogy így van ez. Nem tudom, valaha gyúlt-e ki fény a szívemben. Nem csak felszikrázva, hanem úgy igazán, fényt adva gyulladt-e már ki láng bennem?...
Millió apró fénnyel a szívünkben születünk,
amik útközben elhalnak,
amíg a lelkünk kihűl, és megöregszünk,
és a sötétben végleg lefekszünk:
mert egyszer mind elhal.
Szeretem az Utazót. Szeretem, hogy nincs neve, szeretem, ahogy nem áll meg soha - hogy mindig van miről beszélnie. Hogy tudja, hogy nem a szerelem az egyetlen dolog, amiért élni lehet - sőt! A szerelmet is csak az által ismerheted meg igazán, amit az életben máshol megtapasztalsz. A sebekben, a vitákban, az égen felragyogó csillagokban: ezek mind-mind tanítanak valamire, ami több az egyszerű vágyódásnál. Hogy az ember nem egy szerelem-gép, hanem gondolatok és élmények halmaza, akiben a szerelem csak egy apró fény, ami ugyanannyira világít, mint bármely más tapasztalat. És minél több a szépség, amit nem dob el magától az ember, annál fényesebb lesz a szíve. Mert minden, ami jó, megvilágítja az ösvényt, amin járnunk kell - és a fájdalom, a veszteség, a bűn egyre csak oltogatja ezeket a fényeket.
Azon gondolkozom, vajon látom-e még, hogy hová lépek?... Annyi mindent dobtam el magamtól, annyi szépséget, annyi lehetőséget, annyi kedves szót és figyelmességet... Magamat megfosztva a saját figyelmességemtől is... Mert a fények nem csak akkor gyúlnak ki, ha jót kap az ember: a fények akkor világítanak a legerősebben, ha képes jót adni. És ha még ezt sem engedem meg magamnak, hová lesz akkor a világosságom?... Mindig azt mondom, hogy nem félek a kihűlt, megöregedett, sötétben fekvő önmagamtól. De mi lesz, ha valóban minden apró fény kialszik a szívemben?...