Dönteni .kell.
Tegnap este arra jöttem rá, hogy megfáradtam a hitben. Már nem számít, Isten merre akar vezetni, már nem igyekszem a nyomában járni, már nem keresem az akaratát. Elfáradtam ezekben; elfáradtam, hogy nem látom, merre megy az út, hogy "mit tenne Jézus", hogy mi az Ő akarata. Elfáradtam abban, hogy higgyem, hogy Ő mindezek ellenére meg tudja mutatni az útját, az akaratát. És mit mondasz akkor, amikor már azt sem tudod, hogy "hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen"?!
Annyi időn át kerestem, mit akar. Próbáltam homályos utalásokból, kifacsart igeversekből rájönni, mit kéne tennem, és olyan sokszor nem az volt a jó! Olyan sokszor vártam, sokáig, hogy megértsem, mit akar Ő velem, és amikor már nem tudtam tovább várni, elindultam, remélve, hogy az az Ő útja, és rá kellett ébrednem, hogy tévedtem. Annyiszor tévedtem... Csak azért bánt, mert úgy érzem, Isten hagyta, hogy tévedjek. Hogy nem érdekelte, mit döntök. Vagy ha érdekelte is, nem segített, hagyott, hogy hadd menjek, amerre akarok. Hátha tanulok belőle. De miért nem lehetne azzal tanítani, hogy előre szól?...
Mindig azt gondoltam, hogy Ő ismer, Ő ismer egyedül igazán, és Ő tudja, mivel mire lehet megtanítani engem. De olyan sok éve próbálok tanulni, és nem megy - valóban akar engem tanítani? Vagy csak azt hiszem, mert apám is így nevelt, és mindenki az apját látja bele Istenbe? Tényleg úgy tanít, hogy enged menni, amerre csak jólesik? Vagy csak azt hiszem, mert az apám is ilyen?...
Tegnap este erőt próbáltam meríteni az Igéből; megkeresni azt a verset Ézsaiás könyvéből, ami annyira kedves nekem:
"Erőt ad a megfáradtnak, az erőtlen erejét megsokasítja. Megfáradnak az ifjak, megbotlanak a legkiválóbbak,
de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok,
futnak, s nem lankadnak meg, járnak, s nem fáradnak el."
Furcsa, hogy nem ment. Most már tudom, hogy a 40. fejezet körül keressem*, de este nem ment. Keresgéltem, és nem találtam meg - helyette találtam egy igét, amit talán fontosabb volt újra megtanulni: "Ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján, az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az ÚR szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban..." (Ézs. 58,13-14a.) És eszembe jutott, hogy mennyi ideig imádkoztam azért, hogy tisztán érthető parancsot kapjak az igéből, és tessék. Megkaptam. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok, mert ez pontosan azt jelenti, ami gondolok. Nem lehet többet kutyázni vasárnap: se flyball, se agility - se edzés, se verseny. A "humoros" ebben az, hogy én anno megígértem az Úrnak, hogy vasárnap nem fogok kutyázni. Persze megszegtem. És mostantól nem is akarok - csakhogy van még az az egy verseny... Mert mindig van, mert muszáj lennie. Pontosan tudom, hogy ez az ige miért nem egy hónappal később került elém: mert az az egy verseny még vasárnap van, és nekem azt az egy versenyt le KELL mondanom. Mert egyszerű lenne, ha csak mostantól nem mennék sehová vasárnap: nem mennék, és kész. Így dönteni kell. Dönteni, hogy valóban az Úr akaratát akarom-e követni, vagy nem. És úgy érzem, ez most többről szól, mint egy verseny. Tulajdonképpen a versenynek semmi köze ehhez az egészhez. Itt az a kérdés, hogy az életemet oda akarom-e adni az Úrnak, vagy megtartom magamnak? Ez az a pont, ahonnan nem lehet tovább "kétfelé sántikálni" (1Kir. 18,21). Ahol eldől, kihez akarok tartozni igazán.
És szeretnék az Úrhoz tartozni. De hogy mondjam el ezt úgy másoknak, hogy ne tegyem Őt nevetségessé?... Nem, mintha Ő nevetséges volna, hanem azért, mert én nem vagyok elég ahhoz, hogy kiálljak Érte. És ha imádkozok azért, hogy tudjam majd, mit kell mondanom, meghallgatja-e az Úr?...
*Note: Ézsaiás 40,29-31.