Évzáró
Nehéz visszagondolni erre az évre, nehéz összeszedni, mi minden is történt ezalatt a 366 nap alatt... Talán kezdjük az elejéről.
Még nem ebben az évben történt, de nagyban meghatározta a januáromat Kukac érkezése. Oké, nem csak a januárt, az azóta eltelt időt is, és a következő (remélhetőleg) 15 évemet is. Ő egy jelenség. Sokszor, sokféleképpen nehezítette meg az életemet, de sok vidámságot, fejlődést is hozott magával. És már el is felejtettem, milyen nehéz volt eleinte vele...
Aztán januárben kezdődött az állatrovosi asszisztensi tanfolyam is, ami szintén azóta befolyásolja az életemet. Ez lett a szakmám. Nem az intellektuális, de a gyakorlati szakmám, mintegy szükséges rossz, amiből a rossz nagyrészt el is hanyagolható. Szeretem a munkám, és utálom, hogy ezt kell csinálnom, mert tudom, hogy jól csinálom, és tudom, hogy több vagyok ennél. Paradoxon, ami egyelőre kíséri a mindennapjaimat.
Februárban elkezdtem a FeliCában önkénteskedni, megismerkedni az állatorvosi rendelők izgalmas és kusza életével, és az életem részévé vált a pörgés, a fizikai munka, amire nagyon szükségem volt már. Nem csak a pénz miatt, hisz még mindig tanítottam, de a rendszeresség miatt, és hogy tartozzam valahová. Élmény volt végre hasznosnak lenni.
És igen, Kukac ekkor próbálta magát először meggyilkolni. Pontosabban, ő megpróbálta, és meg majdnem megtettem neki. Fagyálló, kontra alkoholmérgezés: az utóbbi sokkal rosszabbul néz ki. De Isten kegyelméből kilábalt belőle, és még most sem látszik maradandó kár.
Márciusban aztán felvettek állandóra, és le kellett adnom a tanítványomat, fel kellett adnom a hobbimat, amit egyébként nagyon élveztem. És innen van az utolsó emlékem arról is, hogy Kukac valakit a szomszédságból megtámadott. 9 hónapja. Az már valami.
Áprilisban hivatalosan is elkezdtem a FeliCában dolgozni, megtanultam kanülálni, tubálni, dokit használni, telefonokat kezelni - úgy kezdtem megismerni a szakmát, kicsit mélyebben is. Nem volt könnyű, de szép lassan mindenbe beletanultam, megtanultam az adagolásokat, a beadásokat. Kukac második öngyilkossági kísérlete: gyomorterhelés.
Májusban kértem egy rendes szerződést, amit nem kaptam meg, de a fizetési papírok alapján a bejelentésem rendeződött. Kétharmad fizetés, másfélszeres adó. De megérte.
Júniusban megszerveztük Szoknya (illene már valami találóbb nevet aggatnom rá) lánybúcsúját, igazi élmény volt, még sosem terveztem ennyit, más bőrébe bújva, az ő igényeit nézve. De nagyon élveztem.
Júliusban megvolt az esküvő, és megvolt az agility tábor is. Hihetetlenül emlékezetes volt ez a két esemény, talán az idei év legszebb hónapja volt. Az előbbi önmagában is csoda, az utóbbit amíg élek, várni fogom, minden évben. Az a tíz nap az évem csúcspontja, belehalnék, ha kimaradna. Tíz nap önfeledt szórakozás; pihenés egy csepp se, de edzések, programok, vízpart, erdő, kutyák, barátok - minden, ami kell. Idén még szoba is jutott, amitől külön boldog voltam. És külön örültem az utolsó napi égszakadásnak is, mert így egész nap egy helyre verődött a társaság, és beszélgettünk, játszottunk, énekeltünk, buliztunk. Jobb volt, mint bármilyen táborkupa.
Az augusztus Dorkáék esküvőjéről szólt, és Ádáméké tervezéséről. Reméltem, hogy még belefér egy barátnős nap is, de mindent csak nem lehetett... Az esküvőn végre megismertem Mosoly (illőbb név kell!) barátját is, jó volt végre igazán, önfeledten boldognak látni. Miközben Phoebe lelkét ápolgattuk, az is eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy én nem kell átessek ezen... És voltunk versenyen is Csiperrel, egy éjszakás hét után, Tordason, ahol már láttam, hogy valami nagyon nincs rendben Rasztisék közt...
Szeptemberben Ádámék esküvőjén voltunk, amiben nem vettem olyan aktívan részt, de jó volt látni a bátyám boldogságát, és hogy annyian örültek nekik. És ekkor volt az első versenyem is Kukaccal, és úgy izgultam, mint az első versenyemen. De ügyes volt, ha ki is zártak minket, és én átéltem, hogy akkor is jó lehet valami, ha nem sikeres.
Októberben az elmaradt csehországi flyballverseny miatt elég szomorkás voltam, de végül nem bántam, bár elég eseménytelen volt így a hónap. Lett volna, pontosabban, ha nem kapjuk meg azt az e-mailt, ami miatt felmondtam a FeliCában. És jött a lehetőség az Egyetemen...
Novemberben már az Egyetemen kezdtem, és az első hetek unalmassága után gyorsan beletanultam a működésbe, azóta talán be is fogadtak teljesen. Új emberek, új lehetőségek, és új kihívások, amikkel meg kellett küzdenem. És ott volt egy új érzés is, amit még nem ismertem fel...
...és amiről a december szólt. Kezdetben lassan kialakult, de intenzív érdeklődés, aztán mély szeretet, végül egy szikra, amitől lobbant minden. Szerelem, gátak, hipróba, szavak, amiket még sosem mondtak nekem, majd kényszerű elutasítás, sírás, összetöretés. És felállás, ami még tart. Egy folyamat, aminek a végére talán mély, de tiszta barátság alakul ki, és minden a helyére kerül. És ha nem csak bennem, akkor talán azt is mondom majd, hogy megérte. De ehhez idő és munka kell, sok idő, és sok munka. Hogy ne érezzem az ölelését, a kezét a derekamon, a fejemet a vállára hajtva, a szemét az arcomon, a szívét a szívemen. Hogy ne aggódjak azon, hogy fogok-e vele álmodni. Hogy ne várjam a felugró buborékot az üzenetével a telefonom kijelzőjén. Hogy ne akarjak ordítani, ha meglátom, és ne akarjak elfutni, ha közelebb jön. Hogy ne akarjon a közelemben lenni, hogy ne érdekelje, mire van szükségem, hogy ne aggódjon, hogy velem álmodik, és hogy ne érezze, hogy érdekel az élete. Hogy legyen más a mindene, és legyen más a mindenem.
És hogy mit várok a jövő évtől? Sok aggódást, félelmet, nehézséget, küzdést és törést. És mindezekben örömöt, felszabadulást, boldogságot, tanulást, előrelépést, fejlődést, haladást, rendeződést. Azt, hogy jövő ilyenkor elmondhassam, hogy megérte.
Boldog új évet kívánok!