Felelősség
Amikor úgy érzed, hogy összecsapnak a fejed felett a hullámok, és már nem tudsz hova kapaszkodni, akkor a legrosszabb ráébredni, hogy valójában a szárazföldön állsz, és tenger sehol sincs a láthatáron.
Nem tudom, hogy nevezzem ezt az állapotot. Lustaság? Flegmaság? Nemtörődömség? Valahogy mind annyira kevéssé tűnik helyénvalónak ennek az érzésnek a leírására... Tudom, hogy nem egyszerű a helyzetem, de tudom azt is, hogy akár az is lehetne. Igen, sok problémával kell szembenéznem, de nagy százaléka nem is probléma igazából. A dolgok történnek az emberrel, és csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk velük. Megoldjuk őket, vagy halogatjuk, és azt mondjuk, "túl sok ez nekem"?
Úgy érzem, az utóbbit teszem. Úgy érzem, hogy lehetne ezt jól csinálni, hogy vannak emberek, akik ennél jóval több és súlyosabb problémával is elbánnak, és mosolyogva jönnek ki a ringből. Miért olyan nehéz akkor ez az egész nekem?!
Andris haldoklik. Próbálom folytatni az írást, de nem megy, nem tudom, mit írhatnék. Fél éve egyértelmű, hogy nem fogja túlélni ezt a betegséget, de mégis csak most lett kimondva, hogy meg fog halni. Nem kavar már fel jobban, mint eddig - szörnyeteg vagyok ettől? - de még így is nehéz folytatni a mondatokat. És még nehezebb egyáltalán létezni ezzel a tudattal. Ott kéne lennem vele annyit, amennyit csak tudok, és mégis, még felhívni is nehezemre esik, nemhogy meglátogatni. Én nem tudok felelősséget vállalni másokért - miért bízza rám mégis Isten ezt az amúgy is labilis, nehezen megközelíthető gyereket?! Én nem bírok úgy foglalkozni vele, ahogy kéne. Miért nem rak mellé egy olyan barátot, aki úgy tud foglalkozni vele, ahogy az neki jó? Miért kell neki küszködnie azért, hogy én megtanuljak valamit?! Igazsátalanság...
Megszületett a második félhúgom. Semmiféle örömmel nem tölt el, sőt. Haragszom rá, vagy méginkább a szüleire, mert én nem fogok gondot viselni a gyerekeikről, amikor nekik elegük van belőlük - miért az én felelősségem?! Ők vállalták őket, mi közöm van nekem ehhez?! A genetikai állományunk részleges egyezése arra kötelez, hogy rájuk áldozzam az időmet? Én is kaptam ezt-azt (legfőképp pénzt) az apámtól, ez arra kötelez, hogy cserébe én foglalkozzak az ő gyerekeivel? Az én felelősségemmé váltak attól, hogy ő vállalta őket?...
A show sosem ér véget. Lement egy előadás hétfőn, és már a következő miatt aggódunk - próbák most, próbák máskor, kész leszünk-e előadható lesz-e, mégis mennyi időt fordítok gyakorlásra?! Mi az, hogy semmennyit? Hetente kijárok a világ végére órára, és nem gyakorlok... Ennyire nem érdekel? Akkor minek csinálom? Miért vállaltam, ha nem vagyok képes ennyit se megtenni érte?
Hogy áll a szakdolgozatom?... Az, hogy nem foglalkoztam vele három hónapja, talán elárul valamit. És mikor fogok? Leülök számítógépezni, ahogy hazaérek, napokat töltök el a facebook értelmetlen bámulásával, közben azon gondolkozva, hogy mi mindent kéne még tennem: Andrisra ránézni, felhívni, barátokkal beszélni, mosogatni, tanulni, szakdolgozni, államvizsga-tételeket kidolgozni, jelentkezést leadni, eldönteni ezt vagy azt, anyámat is meglátogatni... De a szemem a monitoron van, nem teszek semmit semmi érdekében, csak ülök, és várom, hogy elmúljon az idő, amíg foglalkozni kell bármivel is.
Dolgozni kell menni. Kell, mert különben az egyetlen dolgot nem tudom kifizetni, amit valóban szívesen csinálok: az állatot. Hogy hetente száz kilométerre elegendő benzint meg tudjak fizetni, hogy az edzőimnek pénzt tudjak adni a szolgálataikért: dolgozni kell. És nem marad ebédvásárlásra, ruhára, cipőre, esti borozásra, mozira, utazásra. Élni forintról forintra, örülve, ha nem kell plusz ezresért kuncsorogni, és fellélegezni, ha valaki véletlenül megtankolta az autót, mert akkor lesz miből dezodort venni. Kontaktlencsére már nem jut, és az énektanulmányaimat kérem születésnapi ajándékként, hogy legyen abban a hónapban miből bérletet venni, és még úgy is spórolni az anyukám ajándékára, amivel talán örömet okozhatok neki, ha már úgysem sokat lát. És remélni, hogy következő hónapban apám nem felejti el, hogy a semmiből nem tudok telefonszámlát fizetni.
Apró dolgok. Apró dolgok, amikből jó sok kiküszöbölhető lenne. Az általános kérdés, hogy ha olyan sokba kerül, és annyi időmet elveszi, miért járok edzésre? Nos, a válasz egyszerű: mert ott, arra a három órára elfelejthetem, hogy ha hazamegyek, visító gyerekek, félkész szakdolgozat, haldokló barát és döntéskényszer vár, hogy másnap maradjak-e éhes, vagy vegyek ebédet a telefonszámlám befizetése helyett. Mert ott senki sem kérdezi meg, hogy miért nem teregettem ki. Nem néznek rosszallóan, hogy miért nem szórakoztatom a gyerekeket, nem bánják, ha holtfáradtan hazaesve nem szakolgozatot írok, hanem filmet nézek, és nem kérdezik meg, gyakoroltam-e a héten. Nincsenek elvárások, csak elfogadás. Ha rossz napom volt, ha sírni akarok, csak mellém ülnek, és megkérdezik, mi a baj. És nem hagyják annyiban, ha azt mondom, semmi. Mert nem akarnak a barátaim lenni, ha én nem akarom, és mégis megkereshetem őket, ha szükségem van valakire. És ha nem is teszem, ők akkor is ugyanúgy tekintenek rám, mint addig. Nem leszek rosszabb a hallgatástól, és nem leszek "bff", ha megosztok valamit.
Menekülés. Ez a szó írja le legjobban, amit érzek. Menekülök minden elől, amiért felelősséget kell vállalni, mert még magamért sem tudok. Nem tudok felelősséget vállalni az érzéseimért, a gondolataimért, a tetteimért, és még kevésbé a kapcsolataimért - legyenek akár baráti, akár genetikai alapúak. Egyetlen dologért vállaltam felelősséget három és fél évvel ezelőtt, a kutyámért, és még ebben a felelősségben is sokszor megbukok. Hogy vállalhatnék akkor felelősséget hús-vér emberekért?...
Sajnálom azokat, akik rákényszerülnek az én felelősségemre. Mert nem felelőtlen vagyok, hanem már fel sem veszem a felelősséget. Rosszabb-e ez, mint az előbbi? Nem feltétlenül, de azt a csalóka gondolatot ébresztheti másokban, hogy meg lehet bízni engem dolgokkal. Csak épp elfelejtik megkérdezni, hogy én felvállalom-e azokat. Vagy talán még mondom is nekik, hogy felvállalom?... Elvárom, hogy észrevegyék, ha valamit igazából nem akarok felvenni, és mégis, a megbántás elkerülése végett megteszem. Miért? Miért várok el másoktól ilyeneket? Miért gondolom, hogy megismerhet valaki, ha nem adom ki magam? Miért gondolom, hogy egyáltalán meg akar ismerni ennyire?...
Régebben azt hittem, létezik egy bizonyos ilyen ember, aki majd ennyire meg akar ismerni, és meg is fog ismerni ennyire - ma már tudom, hogy ilyen herceg nem létezik, és nem is keresem már. Az egyetlen, akikben megbízom, hogy ha nem is mindig értenek meg, de meg akarnak érteni, azok a barátaim - az igazi barátaim, Dorka, Eszter, Csenge, Lelle, Lili. És ők az egyetlenek, akikért nem teher felelősséget vállalni - talán azért, mert ők is felelősséget vállalnak értem, talán jobban is, mint én értük. És sosem érzékeltetik, hogy ez a felelősség nekik terhes lenne. Bárcsak minden dolog olyan lenne a világon, mint az ember barátai...