I See Fire
Tegnap lebetegedtem, és bár még volt erőm suliba menni, estére elég egyértelmű lett, hogy ma már nem leszek ott az óráimon. Nem szeretem, amikor ki kell hagyni, úgy érzem, lemaradok. Főleg, amikor nem önszántamból nem megyek suliba... Lényeg a lényeg: ma itthon voltam, és miután meguntam a Mendeley-zést (igen! készülök a szakdogámra! felfoghatatlan...), elgondolkoztam, hogy hogyan akarom tölteni a délutánt: és arra jutottam, hogy vane gy film, amit már régóta meg akarok nézni, mondjuk, mióta kijött (de nem a 12 év rabszolgaság, bár az is a listán van). Az Éhezők Viadala második részének filmes feldolgozását. Azért is vártam annyira, mert Jennifer Lawrence egy kiváló színésznő, és az első rész elolvassa és megnézése után úgy találtam, hogy a film szinte tökéletesen követi és átadja a történetet, úgyhogy nem fáradok a kötet elolvasásával (így is van legalább három elolvasandó könyvem), és inkább megnézem. És erre ma volt két és fél órám.
Nem, nem fogok filmet elemezni, ezt már néhányszor megbeszéltük (ééés hallom kiabálni mögöttem az olvasótábort, hogy ennek ellenére mégis elég sokat foglalkozom filmekkel. Jogos. Elnézést.), de ha már vlamit megfogalmazott bennem, akkor azt szeretném átadni.
Aki nem olvasta/látta volna, annak adok egy rövid történeti összefogalót (és ezzel a saját gondolataimat is kicsit összeszedem). Nos, a történet a jövőben játszódik, az egykori Amerika, ma Panem területén. Panem eredetileg egy 13 körzetből álló állam, amely az Egyesült Államok utódjaként, de annak működési elveivel teljesen ellentétesen, diktatorikusan működik. A történet 74 évvel a nagy felkelés után játszódik, amikor is a 13. körzetet a Kapitólium tökéletesen elpusztíotta annak lakosaival, a felkelés kirobbantóival együtt. Azóta rendezik meg az úgynevezett Éhezők Viadalát, amikor is mind a 12 körzetből egy, 12 és 18 év közötti lányt és fiút választanak arra, hogy társaival együtt egy arénba zárva küzdjön meg az életéért - a többiek holttestén keresztül. A 17 éves Katniss a Kapitólium törvényeinek ellentmondva az erdőbe jár vadászni, hogy éhező húgát és anyját eltartsa valahogy - ezzel kiváló íjászképességeket szerezve. Amikor azonban eljön az Aratás - az a nap, amikor kiválasztják a viadalra küldött gyerekeket -, Katniss húgának nevét húzzák ki a gömbből, amit a lány nem hagyhat, így inkább önkéntesen jelentkezik Kiválasztottnak. A körzetből a társa Peeta, a pék fia, akinek semmi esélye sincs a viadalon túlélni azt leszámítva, hogy elég ügyesen tud rejtőzködni. A Kiválasztottakat a Kapitóliumba viszik, ahol különböző módokon be kell mutatkozniuk a közönségnek, hogy azok tetszését elnyerve esetleges támogatókra tegyenek szert. Katniss nem teljeseít túl jól: nyers modora és pimaszsága aggasztja a mentorát, Haymitch-et. Végül a férfinak sikerül belőle kicsikarni egy kedves interjút a játék ceremóniamesterével, amitől ha megnyerő nem is, de legalább ellenszenves nem lesz a lány. Azonban az interjúk alatt Peeta elárulja, hogy szerelmes Katnissbe, ami felborítja a lány életét: nem csak, hogy küzdenie kell az életéért, de mindezt abban a tudatban kell megtennie, hogy végül majd azt is meg kell ölnie, aki szereti. A játék végül elindul, a Kapitólium közönsége ujjong, a körzetek rettegve figyelik gyerekeiket a képernyőkön. Peeta rögtön szövetségeseket keres, míg Katniss egyedül indul útnak az erdőben, menekülve a mesterségesen generált futótűz és a többi játékos elől. Végül sikerül egy szövetségesre találnia a 12 éves Rue alakjában, de amikor a kislányt megölik, elveszti az összes reményét. Ekkor hangzik el a szabályváltoztatás: a játéknak két győztese is lehet, ha azok azonos körzetből jöttek. Katnissben felszakad a felismerés: megmentheti Peetát, ha egyáltalán megtalálja. Mivel a fiú közben elszakadt a szövetségeseitől, ráadásul súlyosan meg is sebesült, egy folyó mellett rejtőzött el, és amikor Katniss rátalál, már súlyos vérfertőzésben szenved. Ekkor kezdődik el az igazi színjáték: ahhoz, hogy a támogatók tetszését elnyerjék, el kell hitetniük velük, hogy halálosan szerelmesek egymásba. De az előadás elnyeri a célját: gyógyszert kapnak, Peeta felépül - de ekkor kezdődik az igazi hajsza. A négyre csökkent számú játékosra ráeresztik a legborzalmasabb vadállatokat, ezzel terelve őket egy pontba. A csata végén végül is csak a két szerelmes marad életben, de mikor már örülhetnének a győzelmüknek, elhangzik a mondat: a játéknak mégis csak egy győztese lehet. Ekkor Katnissnek döntenie kell: vagy megöli Peetát, vagy mindketten mérgező bogyókat esznek, és meghalnak. Katniss az utóbbit választja, de mire megennék a bogyókat, a játékmester visszavonja a szabályt, így mindekttőjüket életben hagyva.
A második részben a nyerteseket követjük végig a győzelmi körúton, ahol folytatniuk kell a színészkedést, miközben észreveszik, hogy a körzetekben a cselekedet, ahogy ellentmondtak a Kapitólium szabályainak, forradalmi hangulatot szült. Az elnök közli Katniss-szel: ha nem képes lenyugtatni a tömeget, kénytelen lesz megöletni a húgát, anyját, és végül az egész 12. körzetet a 13. sorsára juttatni. Katniss igyekszik mindent megtenni ennek elkerülése érdekében, de a hangulat nem, hogy csillapodna, inkább fokozódik, ezért az elnök úgy dönt, Katnissnek meg kell halnia - ám úgy, hogy azt a tömeg ne kivégzésnek lássa. Erre a legmegfelelőbb, ha visszaküldik a lányt az arénába, amire lehetőséget is találnak. A 75. Éhezők Viadalához az addigi nyertesekből választva Katniss és Peeta újra visszakényszerül a játékba, de már minden más egy kicsit: a hangulat vészjósló, a többi győztes is mind lázong az arénába visszakerülés ellen, Peeta pedig szerelmüket bizonyítani hivatva elmondja, hogy Katniss-szel összeházasodtak, és már a babát várják, ami olaj a tűzre: a Kapitólium közönsége a játék beszüntetését követeli, ám ez nem elég ahhoz, hogy az elnök eltérjen a szándékától: a játék végül elkezdődik. Mivel gyorsan szövetségek alakulnak, és a játékosok nem akarják egymást levadászni, minden órában különböző természeti katasztrófa szakad a társaságra, ezzel fogyasztva a számukat. Amikor a szövetségesek elmennek a helyre, ahonnak a katasztrófák indulnak, az egyikük egy rendszert talál ki, amivel a másik szövetséget vérontás nélkül lehet likvidálni - ám rajtuk ütnek, és amikor a katasztrófát okozó villámok belecsapnak a rendszerbe, Katniss dönt: a drótot egy nyílvessző végére tekerve visszalövi azt az arénát fedő kupolára, amitől az tönkremegy és szétesik: a játékmester irányítása megszűnik az aréna fölött. Ám Katniss a robbanásban eszméletét veszti, és amikor magához tér, egy holttesteket elszállító hajón találja magát, és kiderül, hogy míg ő a viadallal volt elfoglalva, társai terveket szőttek: Haymitch, Peeta, a Kiválasztottak egy része, és megdöbbenésére: a játékmester maga is mind az elközelgő forradalomra készültek. De Peeta az arénában maradt: és ezzel a Kapitólium kezére került...
A történet maga azért nagyon érdekes, mert nem sokkal a jelent követően, egy borzalmas világban játszódva olyan ellentéteket emel ki, ami abszurddá és még taszítóbbá teszi azt. Kezdve a körzetek éhező, elnyomott népével és a Kapitólium fényűzésével, folytatva a viadal borzalmaival és az azt izgatottan követő közönséggel, a főhősnő belső harcaival bezárólag. Míg Katniss gyűlöli a Kapitóliumot, ő maga kénytelen annak bábjaként járni az utcákat és a hirdetni a dicsőségét, családja iránt érzett félelemből. Míg játszania kell Peeta szerelmét, tudja, hogy otthon van a saját választottja, és míg őt akarja is szeretni, a rettegés és az átélt borzalmak nem engednek helyet benne az átadásnak. Mindemelett pedig szeretne Peetával lenni, hiszen ő volt ott mellette mindazon idő alatt, amíg a szörnyűségek történtek vele. A kettősség lassan felőröli Katnisst, és nehezen állapítja már meg, ki az igazi ellenség. Kíváncsi vagyok (azon kívül, hogy fellázadnak, megdöntik a Kapitóliumot és béke és boldogság lesz), mit fog mondani az utolsó rész az ő személyes harcairól.
Ami engem megfogott, az az, hogy mennyire könnyű egy embert megfélemlíten. Most, a második rész megnézése után gondolkoztam el azon, hogy én mit tennék, ha az én családomat használnák az irányításomra, vagy akárcsak egy random ismeretlent, vagy, hogy mit tennék, ha azt látnám, hogy mások szeretteit nap mint nap felhasználják ellenük, így kényszerítve őket a hatalom akaratának teljesítésére. Sajnos ez utóbbival lehet talákozni még ebben a "civilizált" világban is, nem is ritkán...
A másik, ami elgondolkoztatott, hogy mennyire birka az emberiség. Ha azt mondják 24 embernek, hogy most berakunk egy arénába, és meg kell ölnötök egymást, akkor az emberek mennek és megölik egymást. Bele sem gondolnak, hogy mi lenne, ha nemet mondanának. Valószínűleg úgy is megölnék őket, igen, de nem jobb úgy meghalni, hogy szembefordultam azzal, aki a halálba akart küldeni? Hogy nemet mondtam neki, és felemeltem a hangom, hogy tudják, hogy nem ők a mindenhatók, és nem tehetnek meg velem mindent, amit akarnak. Mert nem harcolok azért, mert ők azt mondták. Igen, lehet, hogy meghalok, mert ők úgy akarják, de nem ölök, és nem játszok úgy, ahogy ők akarják. Mert szabad vagyok.
Furcsa, hogy erről megint az ukrán helyzet jut eszembe. Mi lenne, ha az orosz katonák és az ukrán csapatok is azt mondanák, hogy nem, nem fogunk fegyvert egymásra, nem gyilkolunk. Mennyivel jobb lenne a világ... De tudom, hogy ez egy abszurd és lehetetlen elképzelés, mert mindig lesznek emberek, akik nem bíznak abban, hogy a másik leteszi a fegyvert. És ha most elvonatkoztatunk a háborútól, akkor megláthatjuk, hogy ez a mindennapi életben is így van. Azért nem vagyunk hajlandóak leengedni a falainkat, mert akkor megbánthatnak, megsérthetnek, és ezért elidegenedünk egymástól, mert a másik sem fogja leengedni a fegyvert. De nem vagyok biztos benne, hogy így érdemes élni...