Isten-adta jog
A mosoly furcsa egy teremtmény. Annyi mindent jelenthet, pedig ha azt mondjuk: 'mosolyog', mindenkinek az jut először eszébe: 'vidám', 'boldog'. A mosoly a lelki teljesség kifejezése az agyunk szerint - pedig mennyire nem az. Nem tudom, a kultúránk tett-e minket, embereket, olyanná, amilyenek vagyunk, de az biztos, hogy a társadalmi konvenciók az életünk olyan elválaszthatatlan részeivé váltak az évszázadok során, mint a légzés, az éhség vagy az alvásigény. Az, hogy mások hogyan értelmezik a mozdulatainkat, arckifejezéseinket, talán még a társadalmak létrejötte előtt ivódott belénk - és talán azóta manipuláljuk őket. Evolúciósan van értelme, igen: ha erősnek mutatom magam, kevésbé mernek bántani. De mi a jelentősége ma, amikor senki nem fog megölni azért, mert rosszkedved van? Nem tudom, és nem is akarom megfejteni ezt a kérdést. Sok-sok evolúcióbiológus, etológus, pszichológus foglalkozik ezzel, és biztos vagyok benne, hogy jobban értenek hozzá, mint én. Nekem csak egy szempontból érdekes most a kérdés: az én mosolyom meddig képes elrejteni a belül teret nyerő depressziót?...
Nem vágyom a halált, nem szeretnék begubózni a szobámba, egyedül lenni és sírni; nem látom értelmét. Csakhogy az ellenkezőjének sem. Három évvel ezelőtt, frissen érettségizettként még boldogan vártam a nyarat, a szünetet, és mindent, ami utána jött. Az egyetem új kihívás volt, egy új hely, ahol új emberek, új tantárgyak, egy egész új világ várt rám - és akkor sem jártam lila ködben, pontosan tudtam, hogy nem lesz könnyebb, jobb vagy szebb, mint a gimnázium: tudtam, hogy keményen kell majd tanulnom azért, hogy az lehessek, ami lenni akarok. Csak akkor még nem számítottam arra, hogy az egyetem vagy megerősít, vagy megtör. A kettő között nincs út, és közepes nyereséggel nem lehet kijönni belőle. Itt vagy megállsz a helyeden, vagy beleőrülsz. És én azt hittem, képes leszek az előbbire.
Hogy mikor jöttem rá, hogy sosem fogom ép ésszel végigcsinálni ezt a képzést, nem tudom pontosan. Amikor másodév végén rájöttem, hogy nem fogom három év alatt elvégezni a BSc-t, elkeseredtem, de nem adtam fel: csak a kiválasztott keveseknek adatik meg, hogy időben kapjanak diplomát. Hogy nem voltam köztük, nem lepett meg túlzottan, de azt hiszem, már akkor ledőlt bennem egy elképzelés, miszerint én jó vagyok abban, amit szeretek.
A harmadév elején még húztam (úgy-ahogy), kevés, de szerethető tárggyal, munkával, hobbikkal: ezek vittek értelmet a napokba. Aztán amikor megbuktam abból a tárgyból, amit egész odáig vártam, szerettem, lelkesedtem érte, valami eltört bennem. Először a dac szólalt meg: jövőre ugyanitt, és megalázó vereséget fogok mérni a tanárokra. De ahogy jöttek a hetek, tanulással, munkával, hobbikkal, egyre kevésbé égetett a bosszúvágy, egyre kevésbé tartott a gondolat, hogy meg kell csinálnom a tárgyat. Csak egy kósza gondolat volt már, és olyan messze: elvesztette a célságát. Egyre fáradtabban, érdektelenebbül csináltam a tárgyakat, egyre kevésbé volt fontos a jó jegy, csak egy-két olyan kihívás volt, amit teljesíteni kellett: egy-kettő, de nem több. És amikor azokat sikerült magam mögött tudni, jött a vizsgaidőszak, egy sikeres vizsgával, és utána az üresség. Nincs már semmi, ami célt adna. Rájöttem, hogy az egyetem szenvedés, ha vége lesz, sem ad majd semmit, ami szellemileg új löketet adna: csak egy kínlódással teli négy (öt?) évként fogok visszagondolni rá, és azután sem lesz, ami változzon. Mi lesz, ha lesz munkám - teszem azt, akár még a szakmámban is? Dolgozok, alszom, sétálok a kutyámmal, fizetem a számláimat: ez lesz az életem. Isten nem adta meg nekem a jogot, hogy szeretve legyek, nincs senki, aki kutasson utánam, aki a párjának szeretne; az egyetlen dolog, ami a célt adta az életemnek - a szakmám - nem akar befogadni, a családom, ami az alapot kéne, hogy adja, négy éve megszűnt létezni (helyette kaptam egy rakat embert, akiket a családomnak kell hívjak), és ráadásul körülöttem minden lány férjhez megy. Hogy jutottam idáig?...
Az egyetlen dolog, amire most úgy tudok tekinteni, mint cél, az az egész életem itthagyása. Nem a halálba akarok menni, hanem valami olyan helyre, ahol nem ismernek, ahol nincsenek elvárásokkal felém, ahol nem kell megfelelnem, csak létezhetek. Ha ez a napról napra való életet jelenti, boldogan vállalom. Ha ez egy indiai mosodában napi tizenhárom órányi munkát jelent fél éven át, vállalom. Ha továbbmehetek, amikor már nem lesz értelme. Ha összeszedhetem a sátorfámat, amikor elfogy a tennivalóm, és elmehetek másfelé, ahol újra tehetek valamit, ami mások hasznára van. Nem akarok biztos hátteret, nem akarok férjet, gyerekeket (ha már úgysem kaptam hozzá jogot), csak a szabadságomat, és magamat: hogy az lehessek, aki vagyok - hogy azt tehessem, ami azzá tesz, aki lenni akarok. Mosolygó emberré. Aki nem csak kifelé, hanem befelé is ugyanolyan örömmel tud nézni.