Karácsony falkában
- Gyerünk, hozd! - kiabáltam a kutyák után, ahogy eldobtam a labdát. Hideg, de verőfényes délelőtt volt, nekik is jólesett a futás. Persze Sitke kapta el a labdát, mint mindig - nem is értettem, hogy élvezheti ezt annyira Anika és Rege - főleg, hogy az öregúr már feleannyira sem volt gyors, mint régen. De kitartóan rohant az apró lábain, és nem zavarta, hogy esélye sincs a mudi és a husky mellett. Anikát persze csak a rohanás érdekelte, a labda túl gyorsan pattogott neki - és amúgy is, sokkal szórakoztatóbbnak találta Sitke szájából kivenni, mint a földről fölkapni. Még jó, hogy a mudim sokkal szociálisabb volt, mint az öreg, és nem harapta meg a kölyköt a szórakozásáért.
Plusz néhány száz méteres kerülővel végül visszajöttek, kivételesen a labda még mindig Sitkénél volt, és nem kellett Anut kergetnem érte - úgyhogy újra el tudtam dobni nekik. Rege már csak épp, hogy nekiindult, de a táv felénél lelassított, és már csak kocogva szaladt a többiek után - hiába, tíz év az tíz év, ilyenkor már nem bír annyit az ember kutyája. Behívtam, és leguggoltam mellé, megsimogattam. Annyi sok éve velem volt már, és még mindig utálta. A másik kettőt nézte, akik a labdán veszekedve kergették egymást: Anika játszva, Sitke komoly felnőttséggel. A kicsi alig múlt nyolc hónapos, de már nagyobb volt nála - persze Sitke ötéves korára sem volt egy nagytermetű állat. Alig volt magasabb Regénél.
Elengedtem az öreget, hadd menjen szaglászni vagy szaladni, végül is karácsony van, nem kell eltűrnie a gazdája simogatását. A másik kettőt is hagytam, hadd játsszanak; Sitke úgyis behozza a labdát, ha már elege van a kicsiből. Anut meg nem féltettem: amennyire kölyök volt, annyira figyelt a felnőttekre - sosem ment el a közelükből. Én leültem a táskámra, és néztem őket. Rege a bokrokban szaglászott, a kicsik még játszottak. Elgondolkoztam. Mi lenne velem most, ha férjhez megyek huszonöt évesen, mint a nővérem? A kutyáim helyett gyerekeim lennének, és most otthon sütnék-főznék-takarítanék fáradtan, idegesen. Örültem, hogy ehelyett kint lehetek a verőfényes napsütésben, leheltem a párát, és nézhetem a "gyerekeimet" boldogan futkározni. Tudtam valahol, hogy nem ez a normális, hogy családanyának kéne lennem, és igazi gyerekeket kéne vállalnom, de annyivl boldogabbnak éreztem magam így... Legalábbis nyugodtabbnak.
Elgondolkoztam a barátaimon. Hárman már házasok voltak közülük, az egyikük menyasszony, az ötödik kapcsolatban. Mindig mondták, hogy keressek valakit, hogy ne zárkózzak el, de én mindig csak megrántottam a vállam, és azt mondtam, úgysem megyek férjhez. És most itt vagyok, két unokahúggal, egy születendő unokaöccsel, és két várandós barátnővel - az egyiküknél a második gyerek. És nekem a családom még mindig az anyukám, a testvéreim, a nagynéném - és a kutyáim. Meg persze Szappan, de őt mozgó berendezési tárgynak tekintem, még ha időnként dorombolva oda is jön hozzám, vagy nyávogva kaját követel. A macskákkal nem lehet sétálni menni. De hogy bánom-e azt, hogy ennyi a családom, nem tudtam eldönteni. Néha vágytam férjre; valakire, akire magamat és a kutyákat is rábízhatom; valakire, akivel megoszthatom a feladatokat. De hogy magamat meg tudnám-e osztani bárkivel is, azt nem tudtam eldönteni. Sosem próbáltam igazán, és sosem éreztem szükségét. Csak néha, amikor hazaérve nem volt kinek elmesélni a napomat.
Sitke ugatott kettőt a lábamnál, és a labdát nyomkodta a kezembe. Sóhajtottam, és eldobtam neki - Anu utána, és kivételesen Sicu nem rohant el, hanem engedte a kölyöknek kivenni a szájából a játékot. Anika boldogan ráncigálva ugrált, és Sitke körül rohangászva fejezte ki, mennyire boldog. Elmosolyodtam. Mindig szerettem nézni, hogy hogyan fejezik ki mgaukat az állataim, de Rege és Sicu is semmi volt ahhozképest, amit Anu művelt. A kölykök mindig kifejezőbbek, de a huskym semmit sem változott, ahogy haladt a felnőttkor felé. Ugyanúgy lehetett érteni minden mozdulatát (és szavát), ahogyan kisebb korában. Örültem, hogy megvettem. Megszerettem a kis csavargót.
Az órámra pillantottam: tizenegy. Lassan indulnunk kell. A szokásos karácsonyi ebéd várt délben anyukámnál a belvárosban, és még át kellett öltöznöm - nem beszélve az állatokról, akiket ki kellett vakarnom a koszból, mielőtt az autóba ülhetnek. Ilyenkor kifejezetten örültem, hogy egyik sem kifejezetten hosszú szőrű.
- Rege, Sitke, Anu! Gyertek! Anu! - kiabáltam nekik, és végre a kicsi is felfigyelt, hogy Sitke elindult felém. Rögtön rohanásba váltott, és félúton felém beérte a mudit.
- Rege! - kiabáltam még egyszer a szaglászó öregúr felé, és végre ő is észbekapott. Megvártam, amíg elindul, és csak utána fordultam meg, és kezdtem sétálni a város felé. Egy perc múlva a három kutyám már előttem szaglászva-rohangászva haladt a civilizáció felé, Anika cipelve a labdát, a másik kettő felnőttesen, komolyan. Megint eszembe jutott, hogy igazából nem ezt kéne csinálnom karácsony délelőtt, de most már könnyebben elengedtem a dolgot. A gyerekeim ott mászkáltak előttem, és ez nekem elég volt. Fellélegeztem. Van családom. Ember és állat is, és jól van ez így.
Amikor hazaértünk, és kifésültem a jószágokat, vizet is kaptak és mindegyikük elfoglalta magát (alvással, játékrágással), én is megfésülködtem és felöltöztem, rendes nőhöz méltóan - mert amikor ünnep van, nő is tudok lenni, nem csak gazdi. Talán ezért is nincs saját családom. Elsősorban gazdi vagyok, és csak utána nő... Persze a kutyáimnak az utóbbi nem számít, és végül is ők vannak itt mellettem. Rájuk néztem: a három kis vakarcs, a mindenem. Anika első karácsonya. Anyukám ki lesz borulva, hogy már hárommal állítok be - de talán már ő is megszokta a lánya hóbortjait. Vállat vontam. Végül is, aki engem el akar fogadni, annak el kell fogadnia a családomat is: embert és állatot egyaránt.
Szappan odadörgölőzött a lábamhoz. Felemeltem.
- Te is jönni akarsz? - kérdeztem tőle, és rögtön meg is válaszoltam magamban: persze, hogy akar. A kutyáknak mindig hússzaguk van, amikor hazaérünk, és ő még egy karácsonyi ebéden sem volt jelen. De ő csak háztartási kellék, és amúgy is, valakinek otthon kell maradnia házat őrizni.
- A három semmirekellő úgysem olyan jó benne, mint te. - próbáltam vígasztalni, de ő csak sértődötten kiugrott a kezemből.
- Macskák... - csóváltam a fejem, és nagy levegőt vettem. - Na gyerünk, falka, indulás! - szóltam a kutyáknak, ők pedig kicsit értetlenül, de körém gyűltek. Hámot kaptak és pórázt, és Szappantól búcsút véve elindultnk az autóhoz. A három kutya a hátsó ülésre, én a vezetőpozícióba, és bekötöttem magam. Nagy levegőt vettem, és beindítottam a motort.
- Egy újabb karácsony. - sóhajtottam, és elindultunk a város felé.