Kicsavart érzelmek
Hogy boldog vagyok-e a mostani életemben?... Ilyen jó kérdést nem tett fel nekem még senki, senki ilyen őszintén, mint ahogyan ő feltette. Nem tudok rá jól válaszolni, mert nem tudom rá a választ. Most, hogy ki kellett mondanom, hogy soha nem fogok férjhez menni (hozzá pedig még akkor se), most, hogy vissza kellett utasítanom a szerelmét, mert nem közös az alapunk, most, hogy rá kellett döbbennem, hogy mennyire sokat jelentettek a szavai, most érzem csak igazán, mennyire szeretnék szerelmes lenni valakibe, mennyire vágyom rá, hogy szerelmes legyen belém valaki. Azt hittem, neki lesz nehéz elengedni ezt az ostoba fellángolást, de úgy tűnik, nekem is ugyanolyan nehéz lesz, mert ha azt is mondtam, hogy nem jelent többet bármelyik barátomnál, be kell vallanom, hogy ez nem igaz. Be kell vallanom, hogy éreztem, ami ő is, ha nem is engedtem meg magamnak, hogy érezzem. Nincsenek érzéseim - ezt is mondtam. Mekkora hazugság! Mekkora hazugság, amit magamnak mondok évek óta! Hogy nem tudok szerelmes lenni. Hogyne tudnék! És azt hiszem, most meg kell küzdenem azért a "nem érzésért", és nem lesz könnyű küzdelem. De ahogy ő is mondta, nem tudja vállalni az "alapcserét", és ahogy én is mondtam, ezt nem is várhatom el. Mekkora bajban lennék, ha megtörténne! Mi lenne akkor a kifogásom?... Attól tartok, hogy leginkább a magam ellensége vagyok. És igen, tegnap este boldog voltam - mert kiléptem a komfortzónámból egy szükséges beszélgetés kedvéért, és mert bizonyságot tehettem a hitemről. Ha benne ez elindítana valamit Isten felé, boldog lennék - és zavarodott. Kérjem azt, hogy ne szeressen? Kérjem azt, hogy szeressen, és ez vigye közelebb Hozzád? Kérjem azt, hogy ne szeressem? Miért imádkozzak, Uram, most?... Félek, hogy a beszélgetésünk csak megerősítette a szerelmét, habár tisztán látja most már, hogy nincs semmi jövője. És félek, hogy engem is csak közelebb vitt hozzá, bár én még jobban tudom, hogy nincs ennek jövője. Bár könnyű lenne elengedni...