Március saruban
Észrevettétek, hogy itt a tavasz? :)) Több butaságot nem kérdezek. Ellenben elmesélem, én hogyan jöttem rá.
Az elmúlt hetek elég fárasztóak voltak, különösen a legutóbbi másfél. Elkezdődött a szorgalmi időszak, közben folytattam a salsát, éneket, agilityt, és az olaszt is. Meg persze a munkát az Asztalkában. Egyszóval: nem volt unalmas az életem, sőt, inkább úgy mondhatnánk, hogy egy szabad percem sem volt. Amit nem feltűnő, ha nem kell különösebben tanulnod. De mihelyt jönnek a zéhák, elég kellemetlenné tud válni - rájössz, hogy te igazából egyetemista vagy, és elsősorban egyetemista, és nem táncos, énekes, versenyző vagy tolmács, de még csak pincérnő sem. Egyetemista.
Szóval eljött a megszokott félév-közepe, amikor minden tárgyból egyszerre akarnak zéhát iratni. Nem, nem úgy, mint amikor gimiben két tézéd van egy nap; zéhából bőven elég, ha csak egy héten belül kettő van; már attól is ki lehet készülni. Persze nem kell belehalni két számonkérésbe, ha van időd felkészülni rájuk. Ha közben nem dolgozol, nyelvet tanulsz, kutyázol vagy hobbi-művészkedsz. De ezekkel együtt: halál.
Nekem három zéhám volt hét napon belül, közte munkával. Nem volt kellemes. Rögtön le is betegedtem a stresszben, az elmúlt egy hónapban nagyjából harmadszorra. Elgondolkoztam, hogy jó-e nekem, amit csinálok, és ha nem, akkor mit adnék fel legkönnyebben az egészségemért. A munkát nem, még nagyon számítanak rám az Asztalkában. Az éneket nem, pont most kezdtem el rendesen fejlőni, ráadásul fesztiválra is megyünk fellépni. A táncot nem, hiszen még csak most kezdtem el: hogy hagyhatnám abba az elején?! Agilityt biztosan nem - úgyis ritkán megyek, és kell a kutyának a törődés, mozgás (rólam nem is beszélve). Az olaszt? Dehogy! Most kezdtem el belejönni, már értem az alapokat, és lenne kedvem akár szavakat is magolni, csak hogy végre el tudjak kezdeni beszélni. Akkor mit? Az egyetemet? Nevetséges.
Eldöntöttem, hogy túlélem a hetet, és nem mondok le semmiről. Makacs tudok lenni, ha az akaratomról van szó. De persze Istent nem lehet makacssággal rávenni semmire, úgyhogy Ő megmondta, hogy mi lesz: 1.: valóban túlélem a hetet. 2.: ehhez feladom az olaszt. Kényszerűségből, mert a tanárom lemondta, de Ő megoldotta, hogy ne járjak.
És csodák csodája, itt vagyok péntek este, még mindig lélegezve - ugyan holtfáradtan a fél hatos kelés és az azt megelőző öt óra alvás, plusz a négy óra gyakorlat és az öt óra munka után, de itt vagyok. Még blogot írni is van erőm! És délután el tudtam menni egy nagyot sétálni a kutyával, pólóban, saruban. Mert márciusban is megteheti isten, hogy Eta napján huszonegy fokos ragyogó napsütést ad. Csak, hogy túléljem a három napi munkát. Hála Neki! :)