Mostantól akár...
...xy is lehetne. Pont úgy, mint ahogy a műtéti kórlapokon, amíg nincs kitöltve az ébresztő asszisztens. Akár xy-nak is nevezhetném.
Megtehetném, mert aminek eddig neveztem, annak többé nem hívhatom: Edzőnéni. Igazából rettentő keveset mond róla ez az összetett szó: egy nő, aki az edzéseket tartja. De többet takar, legalábbis többet kellene. Az a nő, akivel sehogy sem tudtam kijönni, de a végére mégis megtanultam beszélni a nyelvét. Az a nő, aki minden hangos szava ellenére mindig azon munkálkodott, hogy fejlődjek. Aki akkor is kiállt mellettem, ha épp mindent elrontottam. Aki annak ellenére, hogy nem vagyok a legjobb, mégis mindig, újra és újra rajthoz állított, mert tudta, hogy nem a győzelem a fontos, hanem az, hogy átlépjem a határaimat.
És ez a nő többé nincs. Tulajdonképpen van, de ebben a minőségében nem létezik már. És tudom, hogy más minőségében viszont nem vagyok kíváncsi rá, mert arrogáns, bántó, teljesítmény-orientált. De mégis hiányozni fog, mert az elmúlt két évben hozzászoktam - megszerettem.
A szeretet különös dolog, könnyű megszokásból művelni. Talán ezért is lepett meg annyira, hogy itthagyott minket. Otthagyta őt. Mert ez az egész nem szól másról, mint kettejük szakításáról: hogy neki lett elege, vagy Rasztisnak, nem tudom. Az előbbire tippelnék, pont azért, amiért meglepett a dolog - mert szeretni könnyű megszokásból. Nem is igazi szeretet ez, csak egy könnyebb útja az életnek, amibe egy másik embert is belevonunk, csak mert így a "normális". Mert mindenki ezt csinálja. És jönnek a konfliktusok, a kimondatlan megbántódások, az átbeszéletlen tervek - és jön az elidegenedés, az "enyém-tied" (amikor megszűnik a közösség), és eléri a megszokás azt a határt, amikor már nincs értelme tovább folytatni. És jön a szakítás, a válás. Válás nem csak a házastársunktól, de az összes közös dologtól, programtól, tevékenységtől. És így lesz Edzőnéniből csak egy nő, akihez már semmi közöm.
A szomorú ebben az, hogy végig tudtam. De a tragédia az, hogy ők is pontosan tudták, csak féltek bevallani maguknak. Az elején még játszották a szeretőt egymás felé, aztán az is elmúlt, és maradtak a viták, a titkok, a néma esték. És eljött a határ. A határ, amiről pontosan tudták, hogy el fog jönni. És pontosan tudtuk mi is, de valami láthatatlan reménynyaláb nem hagyta, hogy elhiggyük. És amikor mégis megtörtént, akkor volt csak igazán furcsa, hogy nem is lepődtünk meg rajta.
És maradt a fájó üresség, amit két ember elvesztegetett évei iránt érzünk.