"Rőtvörös bajuszán ott didereg a hajnali dér..."
Még mindig vizsgaidőszak. Épp növényélettant tanulok, a tételeket ki kell nyomtatni, a kinyomtatott tételekért le kell menni a pincébe (ahol a nyomtató van). Kicsit fáj a fejem, nyűgös vagyok, de muszáj tanulni; hát lemegyek azokért a tételekért. Szép az idő, a napsugarak át-átszüremlenek a felhős égen; kellemesen hűvös van: február vége felé szokott ilyen lenni. Szépen lebandukolok a pincébe, felnyalábolom a lapjaimat, és visszabicegek a kertbe; keresem a kutyát, félek, hogy megint összeeszik valamit, de csak a bokor alján motoszkál. Megnyugszom, felnézek a fára: fél egy van, pont etetésidő. A madarak ott csivitelnek, csettegnek felettem az ágakon, néhány árnyat is látok: cinkék, feketerigók... És egy őszapó. Egész közelre merészkedik, az alsó ágakon ül, közelíti a cinkegolyót, de amikor meglát, óvatosan megáll, billeg egy kicsit - majd amikor meghallja a kutya száguldó közeledését, merengve arrébbszáll egy magasabb ágra. Hosszú, fekete farkával és opálos-szürke fejével billeget, méricskél az apró szemeivel. Én csak mosolygok rá: ez a legnagyobb örömöm az egész télben: amikor az őszapó megjelenik az etetőnél. És megint kicsit feltöltődve sétálok vissza a lakásba, és gyorsan kirakok valami finomságot az ablakba, hátha Őszapó visszatér eszegetni. És mint egy kisgyerek, ugrásra kész szívvel várom őket, a kis cserregőket, hogy leszálljanak az ablakom alá.
André Erzsébet: Őszapó
Őszapó megfáradt,
ködruháját magára kapta
és a sétabotját
hamarosan a Télnek adja.
Rőtvörös bajuszán
ott didereg a hajnali dér,
ősz bozontja, kuszán,
lassacskán csaknem a földig ér.
Kitaposott ösvény
várja lépteit, hát búcsút int,
s a közeledő Tél
szemeibe huncutul kacsint.
