Szerencse
Egyre inkább látom, hogy élni annyit jelent: túlélni. Szellemileg, és testileg is. Nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere: a pszichiátra tele van tönkrement életű, értelmüket vesztett személyekkel - de most már tudom, hogy milyen az odavezető út. Kis lépésekkel kezdődik, de az érkezési hely meg van határozva.
Már napok óta elhatároztam, hogy felhívom Gergőt, csak hogy tudjam, minden rendben-e vele. Múlt héten kórházba került (megint), és péntek óta nem tudtam róla semmit. Dolgoztam, tanultam, és amúgy is egy lusta és rossz barát vagyok, úgyhogy nem hívtam. De ma reggel már tényleg szégyelltem magam, és felhívtam. Vidám volt a hangja, mondta, hogy hazaengedik. Fáj, de hazaengedik. Kicsit aggódtam érte, tudtam, hogy nincs olyan jól még... De örültem,h ogy eddig semmit sem mutatott ki a szövettan. Közben tanulgattam a hétfői fizkém vizsgámra - elég reménytelenül, nem értek hozzá. Nem tudok megjegyezni ötvenféle egyenletet, ami ugyanazokat a változókat tartalmazza más elrendezésben. Egyszerűen nem megy. Ez már önmagában is elkeserítő, de amikor Flóra (Gergő nővére) felhívott, hogy mégis csak le kéne menjek érte Szegedre, hogy hazaköltöztessem, egy kicsit még jobban feladtam. Péntek délután is kiesik, hétvégén dolgozom: hogy fogom én ezt megtanulni?! Nem hagyhatom megint jövőre... De a java még hátravolt: Flóra közölte, hogy Gergőnek daganata van. Csak úgy mellékesen. Rosszindulatú, nem műthető helyen. Kemoterápia, sugárkezelés, minden, amit csak el lehet képzelni. De azért ne aggódjak, hamar észrevették, nem lesz baj. Csak műteni nem lehet...
Ha nem kéne mindenképp meglennie a fizkémemnek, akkor feladtam volna ebben a pillanatban. De nem, még kimentem a kertbe, hogy csináljam tovább. A környezetváltás jót tesz a tanulásnak. Persze ekkor csörög a telefon: a bátyám, hogy jönne az autóért. Két napja hívott, hogy elvinné. Eddig biztos voltam benne, hogy aznap akarta elvinni, de most már nem tudom megmondani biztosan, mit is mondott akkor. De az autó szervízben van, és a másikkal jön a család haza délután. Itt feladtam, megmondtam neki, hogy intézze el az illetékes édesapánkkal. Visszamentem a kertbe, és leültem lóherelevelet szedni a fürjeknek. És hogy, hogy nem, találtam egy négylevelűt. Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Szerencsém, nekem? Nem. Ma nem. Odaadtam a fürjeknek.