Útkereső
Nem tudom, voltatok-e már olyan élethelyzetben, hogy mármerre is indultok, jól nem jöhettek ki belőle... Nos, valahogy úgy érzem, az elmúlt fél évben csak ilyen helyzetek álltak előttem, és a jövőben sem számíthatok másra.
Az egész ott kezdődött, hogy rossz tételt húztam a záróvizsgán. Ha jót húzok, villogok, felvesznek a SZIÉre, és minden megy, mint a karikacsapás. Elméletben, persze. De itt bukott el a történet véglegesen, és abban a néhány hétben talán, amíg ez kiderült. Volt két álláslehetőség is, amit visszamondtam az egyetem miatt. Aztán jött az elhatározás, hogy nem megyek el az ELTÉre, semmiképp. Aztán jött a pofon (nem egészen váratlanul), hogy nem vettek fel. Teltek a hetek, ott álltam munka és iskola nélkül, érezve, hogy valamerre mozdulni kell. És jött a lökés, hogy költözzek. És költöztem, és közben valóban nem kezdtem el az ELTÉt. Munkakeresés, majd munkábaállás, és szinte azonnal az elhatározás, hogy nem maradok sokáig. Közben a szorítás hátulról, hogy el kéne hozni a Kicsilányt, és költözni kéne. De közben felmondtam, és jött Kuba. És most itt vagyok, újra a változással a nyakamon: újra munkakeresés, újra költözés, és minden kilátástalan. És Mamának igaza van: mi lenne, ha nem lennének szüleim, nagyszüleim, akik támogatnak? Hol lennék? Bizonyára ott, a konyhán, még kilátástalanabb helyzetben - de legalább függetlenül mindenkitől. Így pedig arra alapozok, hogy támogatnak, hogy mehetek lakni bárkihez, hogy bármit csinálok, mindig ott van mellettem valaki fizikailag, aki gondomat viselje. Lassan huszonhárom éve. Normális ez? Normális?... Talán annak kéne legyen. Talán nem. Valakit egész életében a családja lát el, valakit mindig támogatnak, akármennyit is dolgozik. De nem kéne teljesen önállóvá válni lassan?...
Tudom, hogy én vagyok a család fekete báránya. Nem volt ez mindig így, sőt: én voltam az üdvöske, a tehetség, a szép és okos kislány, aki majd egyszer sokra viszi. Volt a nővérem különc a korai elköltözésével, passzív évvel, nehézkes tanulással; volt a bátyám szégyenfolt, aki alig kezdte el az egyetemet, abba is hagyta - kétszer -, és én voltam az, aki az egyenes utat járta, szépen, jó érettségivel, a kiszemelt egyetemen, majdnem zökkenőmentesen diplomázva. És a kocka fordult. Talán nem most indult el ez a folyamat, talán jóval régebben, de most mégis így állunk: nővérem is, bátyám is stabil munkahellyel, én pedig kapkodva ide-oda, nagyokat gondolva, nagyra tartva magam; itt vagyok a szakadék szélén. Életkezdési válság, mondják. De tényleg ilyen nehéznek kell lennie?...
Persze tudom, hogy mindennek megvan az oka, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindennek lesz értelme egyszer. De honnan tudjam most, hogy jó irányba megyek-e? Vagy olyan ez, mint a Seldon-válságok*, hogy külső- és belső szorításoknak egyszerre kell jelentkezniük, hogy a végén már csak és kizárólag egy úton lehessen haladni a megoldás felé? Ki mondja meg, melyik az az út? Hogy vállaljak így felelősséget azért az egy lényért, akit négy éve magamhoz vettem? Vállalhatok-e felelősséget egy másikért, akiért szeretnék? Mi lesz, ha megint fordul a kocka, és elvesztek mindent, amim most még megvan? Hogy induljak így bármerre is?
"Higgyetek Istenben, és bízzatok Énbennem." (Jn 14,1.) Hogyan kell így hinni? Hogyan kell így bízni?...
*Asimov: Az Alapítvány. Sci-fi, de érdemes.