Vakokként a csillagtalan éjszakában
Először lelkesedsz. Keresel. Vársz. Imádkozol.
Aztán buzgón kutatsz, olvasol, imádkozol.
Ezután nézelődsz. Kérdezel. Tanácsot kérsz.
Aztán csak állsz, és várod a csodát: a hangot, ami megment.
És végül azt sem tudod már, hogy ahonnan indultál, jó volt-e. Mert mire eljutottál idáig, minden imát elmondtál már, minden zugot átkutattál, minden betűt elolvastál, minden embert megkérdeztél, minden érvet felhasználtál, minden tanácsot megfontoltál; és még mindig sötétben tamogatózol.
Amikor azt mondja az Ige, hogy "Szólt az Úr", mindig azt gondolod, hogy egy hang megszólalt a mennyből, és szavakkal, érthetően elmondta valakinek, mit kell tennie. És te is ezt várod; hogy a szádbarágja Isten, mit kell tenned. De mi van, ha Ábrahámnak csak késztetése volt elindulni, és ez a késztetés volt az isteni hang? Vagy ha Jákób a kőről felkelve egyszerűen csak megérezte, hogy Isten megáldotta? Mi van, ha Sámuel úgy ismerte fel Dávidot, hogy nem volt biztos abban, melyik testvért kenje fel, és addig-addig várt, amíg az Úr eléhozta a legkisebbet? Mi van, ha Isten nem úgy működik, ahogy eddig mindenki mondta nekünk?...
Boldog lennék, ha így működne. Ha hallanám a szavakat, ha egyértelmű volna az indítás, merre kell menjek. De csak gyalogolok a sötétben, és nem érzem, hogy "lábam előtt mécses lenne az Ige, ösvényem világossága". Csak bennem van a félelem, hogy amerre megyek, az a rossz út, és el fog vezetni Isten mellől. Ugyanúgy, ahogy bennem van a félelem, hogy mégis az az út az, amerre mennem kell. Azt érzem, hogy ha elindulok, csak rossz irányba tehetem, de ha egyhelyben maradok, elsorvadok. Hogy induljak el így? Hogy vegyem magamhoz a kölköt, ha nem vagyok benne biztos, hogy ezt kell tennem? Ha teljesen mást képzel el nekem az Úr, én meg pattogok, és nem hagyom, hogy dolgozzon? Mi van, ha mégis egyhelyben kéne ücsörögnöm? Még megtehetném, még félbeszakíthatnám a menetelést, de nem kapok választ rá. Sem azt, hogy tegyem, sem azt, hogy ne tegyem. Ez a csönd a vég harangja?...
Igen, emberileg jó lenne, ha elköltözve hozzám jöhetne a gyerek. Jó lenne újra hegyvidékinek lenni. Nem lenne tökéletes Nagyanyámmal élni, de ahogy ma felmentem hozzá, mégis azt éreztem, hogy hazaértem. És össze vagyok zavarodva. Hetek, sőt hónapok óta imádkozom iránymutatásért, de úgy érzem, nem kapok semmit. És ez a legijesztőbb. Mert ha Isten már nem akarja vezetni az életemet, az azt jelenti, hogy elvesztem. És ha Ő elhagyott, akkor abból a sűrű, sötét erdőből nincs kiút, amit megtalálhatnék...