A Poéta utca mindig is különleges volt: titkos társaságoknak, táboroknak, másik városoknak, új világoknak adott otthont. Mint az Abszol út; ha elindultál rajta egyszercsak egy (mentális) falba ütköztél, és onnantól kezdve nem volt megállás: azt találtad az utca végén, amit csak el tudtál képzelni. Ma a Belvárosba futott bele.
Az utazás ugyanúgy indult, ahogy a többi: Roxival, Gergővel és az apukájukkal, Vilmossal sétáltunk lefelé a hegyoldlban, és amikor ahhoz a bizonyos falhoz értünk, a Belvárosban voltunk. Csakhogy az elrendezése, házai és utcácskái ellenére ez nem Pest belvárosa volt, hanem egy balkáni ország városáé. Ahogy a piros-narancssárga leplekkel árnyékolt sikátorok bazárai között sétálgattunk, rá is kérdeztem Vilmosnál, hogy hol járunk. Ő sokat utazik, most is ő hozott el minket ebbe a színkavalkádos, pezsgő városba - Sofiában, mondta. Boldogan sétálgttam Gergő mellett, aki felszegett fejjel, zsebretett kézzel, büszkén lépdelt. Roxi már nem osztotta annyira az öccse lelkesedését, bár nem volt kifejezetten bosszús, de nem lovalta bele magát a csodákkal teli világba. Mosolyogva nézett végig a sikátorok kristályokkal megrakott pultsorain, a harsogva alkudozó árusokon, a gyyanútlan turistákon: ő megszokta már ezt. A filmek világában dolgozva már semmi sem volt új számára. Vili is mosolygós kedvében volt, zsebretett kézzel, a lépéseit figyelve haladt mellettünk az utcán. Forgalom nem volt, az embereket leszámítva, akik viszont ott nyüzsögtek a mellékutcákban, vásárolva, kockázva, hangosan beszélgetve. Az egyik mellékutca sarkán megálltunk, Vili elővette az Európa-térképét és egy papírt, amin valamiféle számok voltak. Sóhajtott, megmutatta, hol is vagyunk igazából, aztán a papírra mutatott.
"Elfogyott a pénzünk. Teljesen." - mondta. Rápillantottam a papírra. Nem voltak a családom, de közel álltak hozzá, és segíteni akartam. Ötvenezer-százharmincegy forint volt még a számlájukon - és ennyi. Valóban elfogyott a pénzük, gondoltam. Haza még hazajutunk, de onnan hogyan tovább? Nem sok közöm volt a dologhoz, de féltem, hogy otthon majd szegénysorba jutnak. Annyira elképzelhetetlen volt ez ott, a narancsszínű vásznak között, a lemenő napnál, a sötétedő sikátorokban.
Gergő kézen fogott, bementünk a mellékutcába. Telis-tele volt árusokkal, sütödékkel, játékasztalokkal. Gergő érdeklődve figyelte az asztalokat. Mindannyian tudtunk, hogy nem lehet nyerni a játékosok ellen, csak ők ismerték a játékuk trükkjeit - pont ez volt a lényeg. Aki valahogy mégiscsak megverte őket, annak nagy summa ütötte a kezét. Gergő megállt az egyik asztal mellett, majd hirtelen Vilihez fordult.
"Kihívom egy menetre." - mondta elhatározással. Vili aggódva nézett rá.
"Mi van, ha vesztesz?"
"Nem vesztek, ez logikai játék." - válaszolta Gergő, és már fordult is vissza az asztalhoz. Én is, ahogy Vili és Roxi is, aggódva figyeltem, ahogy leül.
"Jó napot. Szeretnék játszani." - mondta Gergő a fekete bőrdzsekis, egészen rövidre nyírt hajú tulajnak. Az elvigyorodott, és leült az asztalhoz. Mi hárman egymás mellett, feszülten figyeltük az eseményeket. Tudtam, hogy Gergő zseni matekból és logikából is, de aggódtam. Ezeket a játékokat valóban úgy tervezték, hogy csak az tudja megnyerni őket, aki kitalálta. Talán a körmömet is rágtam izgatottságomban.
A játék nem tartott tovább tíz percnél, de végig nem tudtam, ki áll nyerésre. Amikor végül Gergő átugrotta az egyik bábujával az ellenfeléét, győzedelmesen dőlt hátra. Nyert. Nem értettem meg a játék lényegét, de nem is érdekelt továbbá. Megkönnyebbüléssel sóhajtottam fel, és amikor Gergő felállt, a nyakába ugrottam. Olyan szorosan öleltem és olyan sokáig, ahogy életemben nem gondoltam volna. A nővére és az apja néhány lépés távolságból már türelmetlenül várták, hogy ők is gratulálhassanak a zsenimnek.
"Tudtam, hogy zseni vagy matekból, de ez jobb volt, mint amit valaha bárkitől láttam." - mondtam neki, amikor elengedtük egymást. Rámmosolygott.
"Köszi." Odafordult a játékostársához, és elvette a csekket, amit az felé nyújtott. Százezer forint. Kicsit duzzogva adta át, de becsületesen. Kezetrázott Gergővel.
"Jó voltál, kölyök." - mondta. Gergő biccentett, és átkarolta a nővérét, aki megölelte. Az egyik oldalán Roxival, a másikon az apjukkal, egymást átkarolva sétáltak ki a bazársorról, én mellettük, boldogabban, mint előtte valaha. Szinte ugrálva jártam a szinte-családom mellett. Újra volt miből felépíteni az életüket otthon. Hogy százezer vagy egymillió forintot nyert-e Gergő, nem volt tiszta teljesen, de valahogy úgy éreztem, elég lesz a talpraálláshoz. És így még szebbnek tűntek a már gyertyafényben úszó, narancsszínű vásznak a sikátorok felett.
Note: nagyjából ennek a két képnek a keverékét képzeljétek el. Narancssárga leplek, aszfaltozott út, emberek, fények - na meg a bódék és asztalok, amik egyik képen sincsenek. Kár, hogy nem tudok rajzolni. Már itt is megmondtam.
