Ott állt az úton.
Szőke volt, és büszke.
Fehér ruhája lobogott
és imbolygott a szélben, mint egy hajó.
Egyedül volt.
Félelmetesen egyedül.
A szemében tűz égett,
olthatatlan tűz,
ami megemészt, ha feléd fordul,
és tőrt döf beléd, ha nem.
Egyedül volt.
Halálosan egyedül.
Azt hittem rá, a pokolból jött,
de szőke volt és fehér-ruhás,
és a szeme égetett.
Kardja is volt, az oldalán – láthatatlan.
Egyedül volt.
Túlságosan egyedül.
Szembetalálkoztunk az úton –
én mentem Szeged felé,
ő pedig Pestre jött,
és összefutottunk az M5-ösön.
Egyedül volt –
és én is egyedül.
Megszólítottam volna, de nem figyelt rám.
A távolba nézett (és talán jobb is így,
mert nem akartam még megemésztődni),
és én elmentem mellette.
Egyedül volt.
Láthatatlanul egyedül.
De talán megérezte, hogy ott vagyok,
és utánam fordult, megállított.
Hirtelen azt hittem, megőrültem,
és csak egy rendőr igazoltatott.
De egyedül volt,
istenien egyedül.
És nem szólt sokat, csak ennyit:
„Miért nem léped át az Eufráteszt?” –
és már ki is hajolt az ablakomból,
és elindult Pest felé, a dolgára.
És én egyedül maradtam,
fájdalmasan egyedül.