Május első hétfője. Ez mindannyiunknak ugyanazt jelenti: irodalom írásbeli érettségi. A Jókaiban vagyok, épp megyek fel a lépcsőkön Marika nénivel, aki nyugtatgat, hogy ne izguljak. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá: miért izgulnék? Zéhá lesz - vagy hogy is mondják a gimiben? Tézé? Nevetve néz rám - tézé. Persze, hogy tézé, hát gimiben vagyok, miért hívnák zéhának? Megyünk felfelé a lépcsőkön, a kovácsoltvas korlát, a növények mind olyan megnyugtatóak: újra itt vagyok, az általános iskolámban, amit annyira szerettem, a matektanárommal, akit annyira szerettem. És megyek irodalom érettségit írni. Miért is kell nekem érettségiznem? Nem érettségiztem én már egyszer? Kétségbeesek. Nem lett meg az érettségim?! Akkor hogyan járhatok egyetemre? Nem járok egyetemre?! Kicsit zavarban érzem magam, a körülöttem rohangászó kiskamaszok pedig nem könnyítik meg a dolgomat. Hogy kerülök én ide?
Egyedül találom magam, ahogy felérek a Baár-Madas fiúkollégiumába, ami egyben a Jókai első emeleti folyosója. A harmadikosok vannak itt, nem ide jöttem. Ráadásul van egy szűk lépcső a falban, ami az "A" épületbe vezet - ez régen nem volt itt; ennyire átalakult a BMRG, mióta ide jártam? Hála Istennek Emő* odalép mellém mosolyogva, és elmagyarázza: nehezen lehetett átjutni a "B"-ből az "A"-ba, ezért vágták a lépcsőt. Ami nem is lépcső, pontosabban nem a "B" falába van vágva: a lyuk a két épület közötti falon van. A lépcső már az "A"-hoz tartozik.
Gyerekek rohangálnak mellettem, mindenki izgatott, én pedig Emővel beszélgetve átlépek a falba ütött lyukon, le a lépcsőn, és az első emeleti nagyterasz melletti folyosón vagyunk. Kinézek a teraszra: ez is kicsit megváltozott. Még mindig romos, de kitartóan áll a tíz méterrel alatta elterülő kert fölött - szemben az iskola romosabb részeivel. Csakhogy most egy szűk, boltívvel fedett, romos lépcső vezet fel hozzá a folyosóról - de biztonságos, pontosan tudom. Már néhányan ácsorognak kint, várják a tanárt, hogy végre megmozduljon a terasz, és átússzon a szemben lévő sziklán a másik épülethez. Emővel kimegyünk, és (lévén ő professzor itt, a Roxfortban) ahogy a pálcájával megindítja az átkelőt, én egy kicsit nosztalgiázhatok. Jó érzéssel töltenek el a romos falak, a kövek között maguknak utat tört növények, alattam a mélységben a kert, ahol diákok sétálgatnak, amíg vége nincs a szünetnek. De nem sokáig tart a mélázásom, a terasz már átért a szomszéd épülethez, belépünk a boltíves folyosóra. A diákok elmennek az órájukra, és én egyedül maradok Emővel. Ekkor komollyá válik az arca, és elővesz a zsebéből valamit: valami tenyérnyi, kerek, rézből készült, ódon tárgyat. Vigyem magammal - utasít. Homlokráncolva elveszem a tárgyat: egy iránytű-szerű óra az, kipattintható fedéllel. Nem értem. Mi ez? Azt mondja, egy bűnöző van a nyomában, magammal kell vinnem. Vonakodom, de megértem, hogy nincs más lehetőség. Elrakom az órát, ő biccent, és elmegy. Én egy ideig tanácstalanul álldogálok a folyosón, de végül úgy döntök, el kell hagynom az iskolát. Ha egy varázsló ezután a tárgy után kutat, az első dolga lesz az iskolában keresni. A Moszkván felszállok a tizennyolcasra, és elmegyek a Délibe - itt már nem vagyok egyedül, két régi gimnáziumi barátom (bátor, erős varázslók) kísér. Az órát szorongatom a kezemben: hirtelen a mutatói egy irányba állnak, ha mozdulok, azok még mindig ugyanarra mutatnak. Felkiáltok: az óra érzékel valamit! Mi lehet az? A barátaim sokat tudnak, de erre még ők is csak a vállukat tudják megvonni. Mindenesetre elindulunk az óra által mutatott irányba, közben izgatottan figyeljük, merre vezet minket. Az Alkotás út irányába mutat, követjük. Nagyon koncentrálok a mutatókra, de még így is érszreveszem, hogy valaki követ minket. Némán jelzek a barátaimnak: a varázsló itt van. Alig láthatóan bólintanak, majd a legváratlanabb pillanatban hátrapördülnek, és ráugranak a bűnözőre: elveszik a pálcáját, a kezét bilincskötéllel hátrakötik. Az nem harcol, nem ellenkezik: csak néma, gúnyos vigyorral követ minket. Előbb az órát kell elintéznünk, csak utána küldhetjük a foglyunkat a Mágiaügyi Minisztériumba. Addig a két barátom vigyáz rá, effelől nincs kétségem. Az óra közben irányt vált: befordulunk a Nagyenyed utcán. Ismerem a helyet, egy régiségüzlet van itt, amit egy kínai boszorkány vezet. Bemegyek, a barátnőm velem, a barátunk kint marad. A boszorkány széles mosollyal üdvözöl bennünket, nem is néz a kezemben lévő tárgyra - úgy döntök, nem ismeri föl, megbízhatunk benne. Az óra már az időt mutatja, de amikor lerakom a pultra az asszony elé, az ráncolt homlokkal néz rá: rögtön felismeri, hogy ez nem mugli tárgy. Megkérdezem, látott-e már ilyet - ekkor már sejtem, hogy a párját keressük, annak az irányát mutatta olyan hevesen. A boszorkány bólint, de csóválja is a fejét: nem olyan régen hozzákerült egy ilyen, de darabokban, és nem volt varázslat, ami összeillesztette volna a fogaskerekeket. Nem fog rajta a mágia. A darabjai most az üzlet különböző pontjain, a kristályok, gyöngyök között vannak. Új szemmel nézek a tárgyra: nem fog rajta a varázslat? Érdeklődve forgatom a kezemben az órát, teljesen átlagos varázstárgynak tűnik. Vajon mit tud, főleg a párjával együtt? Össze kell raknunk a másikat. A megkötött kezű bűnöző kárörvendő vigyorral bámul be ránk az üzlet üvegajtaján - valamit tud, érzem. De nem tudom már megkérdezni: a Mágiaügyi Minisztérium a Bifröszttel** Valhallába transzportálja az illetőt, a tárgyalásra. Még látom a sugarat, ahogy körbeveszi, és a varázsló eltűnik az utcáról. A barátom szemforgatva megvonja a vállát: ő nem tehet a dologról - és tudom, hogy igaza van. A Minisztérium időzítése nem rajtunk múlik. Nekünk az óra darabjait kell megtalálnuk, és lassan haladunk is. Amint összeszereltük, visszavihetem oda, ahová való - és akkor ennek a félelmetesen nagy erejű tárgynak a gondja végre nem engem fog nyomasztani.
*Emő: a volt barátom anyukája.
**Bifröszt: az asgardi kapu, amivel utazni lehet a világok között.
Note: a Nagyenyed utcában található a Clock nevű étterem és bár, aminek antik hangulata van. Érdekes...