PÁSZTOR
Régnek tűnik, mikor legutóbb jöttél.
Nem kaptam hírt a világból azóta,
s vágyik a szívem tudni, mi történt.
Mondd el, vándor, mi újság hazánkban?
KÖLTŐ
Ne mondd, pásztor! Mi hír, csak szörnyű.
Sír a föld, s várja megváltását: pusztul,
mióta balga emberek, mi, eladtuk a lelkünk,
s gyengén vele bolygónk is odadobtuk koncul.
Mi hír lehetne, jó pásztor, felőlünk?
Megesik már ez is, látod, hogy önmagunk
feladva talán gép lesz belőlünk.
De minek is a kérdés? Nem látod, magunk
miként veszünk egyenként a pusztulásba?
Nézz rám, jó pásztor, s rögvest meglátod,
hogy alakul át egy alak a másba,
hát nem ismersz meg? Voltam rég barátod,
s sok verset együtt írtunk az éjszakában.
A költő vagyok, ki elsírja a világ panaszát,
még ha az néma is, mint az akácfa –
jut eszembe, évek múltak, s nem láttam akácfát...
PÁSZTOR
Hát mi lett velük, vándor? Barát vagy,
megismerlek már. De miért mondod ezt,
mi lett a millió s egy akácfával?
Kivágták talán, vagy felégették mindet?
KÖLTŐ
Úgy, bátyám, felégették a galádok.
S minden más fát is együtt vele.
Nincs már fa ezen a világon,
nincsen, mutatóba sincs, egy se.
PÁSZTOR
Hát ezért jöttél. Hiányoztak a fák,
s szabadultál volna a kietlen világtól.
Megértem, mi űz, látom, pontosan értem már.
Szörnyűség ül a vidékeken, pusztaság lett a világból.
De mondd, öcsém, úgy van-e az még ma is,
a sztyeppek füve magasra nő-e még?
Bő eső áldása van-e a világon most is,
vagy jobb lenne, ha mindezt elfelejteném?
KÖLTŐ
Jobb lenne, jobb! Fülemnek kínzás a szavad,
égő kín egy régi, jobb világ után,
melyben volt még fű, s eső is akadt,
s az ódon akácfán még madár is danolt tán.
De jó pásztor, hogy megmondjam neked,
évek óta nem ébredtem az eső hangjára,
mely élettel áztatja a kiszáradt földet,
s szórja az áldást a gabona magjára.
Nem hallok fülemülét, s még rigó vagy cinege
sem énekel már egykedvűen az erdő szélén.
Tudd meg, pásztor, a világod eltűnt innen,
de talán megtalálod még Észak felé.
Arra rég nem járt az ember, köd borítja,
s láb nem tapodta végtelen mezeit,
mert a legutóbbi jégkorszak óta
sz északi vidékeken gyakran vulkánok törnek ki.
Talán ott megtalálod. De ne reménykedj nagyon,
nem vagyok jós, s én is rég jártam arrafelé.
PÁSZTOR
Jó költő, hogy mi történt, én már nem tudom.
De ne feledd a régi világot. Tartsd meg, ha már nem él.
KÖLTŐ
Pásztor, a szavad bölcs, s felüdíti a lelkem.
Hogy a világot megóvjam, gyenge vagyok,
de megtartani magamban – ezt megtehetem,
s egyszer, talán poromból kikelnek ez élet-magok.
S most, pásztor, Isten áldjon. Mennem kell,
hisz várnak rám az ügyes-bajos dolgaim.
De szavaid szívemben úgy viszem el,
hogy elvetve kinőjenek testem porain.