PÁSZTOR
Látom, újra itt vagy, régi jó barátom.
Hát ma mi szél hozott hozzánk?
Tudod, mindig szívesen látunk a pusztaságon,
s kérdésünk csak egy: a földön mi hír jár?
KÖLTŐ
Megint ugyanaz, testvér. Mi engem bánt,
az a világ örök panasza, s más hír
nem is nagyon jár odalent mostanság.
Egy van, mi minket foglalkoztatni bír,
és ez örök valóság már, ez az egy.
PÁSZTOR
Mondd, mi lenne az, ha kérdeznem szabad?
Vagy talán ez az egy titok előttem?
KÖLTŐ
Nem titok, s ha velünk lennél magad,
úgy te is láthatnád azt, mi nyilvánvaló.
Mert tudod, csak a polgár az, ki látni vak,
s mi szeme előtt van, az sötét, mint a hó.
mert látod, úgy süt, úgy világít az,
hogy már elsötétíti a látást. S hogy elmondjam,
mi az, tán szavak sem kellenek hozzá,
csak nyitott szem, mely látni még akar,
s ezután még egy kis értelem, felfogás.
Talán érted már, mire gondolok?
PÁSZTOR
Sejtem, barátom. S megértem mostan már, miért jöttél.
S most az Isten előtt még inkább hódolok,
hogy erről hír is ritkán jön még,
nem hogy elért volna minket keze.
Az önzés, látod, nagy úr. Kér, s vissza nem ad.
KÖLTŐ
S elhihetjük, bízvást bízhatunk benne,
hogy a halál szélén gúnyosan lerak,
s felmentésünk akkor már nem lehet.
Társ, barát, szerető nélkül, gyász, részvét,
harangszó nélkül, mint a kutya, halunk meg.
S a sírkőre nincs, ki felírja embertársa nevét.
PÁSZTOR
Ez hát a vég. Sorsa az embernek,
hogy egyedül a világ közepén maradjon.
De tudd, a világ mindig itt lesz,
hogy téged, ember, befogadjon.