Eclogae IV.

KÖLTŐ

 

Újra itt vagyok hát. Sebekkel teli, vérző szívvel,

de itt vagyok, újra megjöttem, hogy szabaduljak.

S bár tudom, ha visszatérek – mert visszatérni kell -,

új sebeket kapok, s szívem újra vérezni fog majd.

Oh, élet! Csak küzdés, vágy, s végül is szenvedés,

mást nem kap az ember, csak szidást,

ha szava s verse oly tisztán is tündököl még,

mint a Szent Anna-tó vizén a sziklák.

S a vérző szívet ki jön bekötözni?

Hol kedves, család, barátok, hogy megsegítsenek?

Oh, a szív, mindörökkön csak fájdalmat vérzik,

s nincs kéz, mi sebére tépést tegyen.

 

PÁSZTOR

 

Jó költő, hát engem észre sem veszel?

Pedig látom, szemed előtt megjelent arcom,

de nem áll meg az most képemen;

látom, nagy a fájdalmad, s még nagyobb a harcod.

 

KÖLTŐ

 

Oh, miért, hogy az ember egyedül marad?

Miért hagyja el minden más teremtmény?

Még a fészkükből is kirepülnek a madarak,

ha véletlen, álmodozva arra tévedek én.

S az ember tudós, nem oktalan állat.

S mégis, elhagyja pusztulni keserűn társát,

látva, hogy szenved, csupán mereng felette állva,

s nem segíti föl, erősíti meg vállát.

 

PÁSZTOR

 

Bánatod mély, barátom, ülj hát le ide mellém,

hadd hallgassam meg fájdalmas panaszod!

Bizalmadat nyugodtan ültesd el belém,

kivirágzik majd, ne félj, ha hagyod!

 

KÖLTŐ

 

S szeretni miért? Hogy csak elutasítsanak?

S mégis szeret az ember szíve, mindig.

Nem tud megmaradni, ugrál nyugtalan,

s keresi szerelmét, párját a halálig.

Hiszi, ha majd megtalálja, megenyhül maga,

de addig is, mindig szeret valaki mást.

De vajon, ha majd egyszer tényleg megtalálja,

nem fog-e akkor szökellni, futni folyvást?

 

PÁSZTOR

 

Nehéz dolgokat kérdezel, s talán nem is hallasz,

mégis elmondom neked, amit vénségemre tudok:

Az ember fut, neki bármilyen nyugtot adhatsz,

csak fut, minduntalan, s erre nincs ok.

 

KÖLTŐ

 

Pásztor, hogy itt vagy, látom már rég.

De panaszom nem engedte hozzád szólnom,

hisz bánatom s sebem még mindig oly mély!

Tudom, értesz, s nem kell újból elmondanom.

Nem várom a választ, s tudom, téged ez nem bánt.

Csak szívem az, mi fáj, de csak idő kell.

tudom, az időn túl a megnyugvás vár,

s sem ember, sem tépés akkor már nem kell.