PÁSZTOR
Nocsak, költő-barátom! Újra felbukkantál végre.
Sokszor láttalak, mostanság azonban eltűntél.
Mi szél hozott újra erre a vidékre?
Vagy inkább miféle akarat – nem is szél.
KÖLTŐ
Nagy a jókedv benned, látom, aki itt laksz,
bár nincs hozzá erőm, hogy ezt viszonozzam.
Látod? Már egész lélekké lettem azalatt,
míg az erdő mélyén egyedül tanyáztam.
Hiába kóborlok kint, a pusztában,
már nem ad enyhülést a lelkemnek.
PÁSZTOR
Hogyan? Lélekként suhansz a pusztában,
s csodálkozol, hogy lelked nem üdül fel?
Hisz két lábbal kell a földön lenni,
ha érezni szeretnéd a táj varázsát.
De azért mondok neked valamit:
menj vissza a városba, és hagyd a pusztát!
Te nem tartozol ide, a város a tiéd!
Ha itt vándorolsz, minket csak riogatsz.
De mást is mondok neked, miért:
választ csak a városban találhatsz.
Túl sokáig voltál kint a mezőn,
és elfelejtetted, ki is vagy te magad.
KÖLTŐ
Miért mondod ezt? Ez az én erdőm,
és nem hiányzik, igazán, a város szaga.
Elkóborlok én itt, a fák között,
nem riasztalak meg benneteket.
Csak csendben leülök a tűz mögött,
és megmelegítem fázó kezeimet.
PÁSZTOR
Nem, barátom, távoznod kell innen.
Már így is túl sokáig maradtál.
Értsd meg, te nem tartozol ide,
itt megszűnsz létezni: teljesen lélekké válsz.
KÖLTŐ
Nem hiszek neked! Ez a hely csodálatos,
olyannyira, hogy sajog belé a lelkem.
De tudom, hogy távozásom akarod.
Azért, hogy ez egyedül tied lehessen!
PÁSZTOR
Félreértesz, testvér. A javadat akarom.
Ha azt mondod, szenvednek tagjaid,
miért nem hallgatsz rám, ki itt lakom?
Sokan jártak már erre atyafiaid,
s én egyikkel sem cselekedtem rosszat.
De csak maradj, ha így határoztál!
Szíved rajta, lelked sajoghat naphosszat,
de enyhülést itt már nem találsz –
menj vissza otthonodba, ott vár rád valahol.
Itt maradhatsz, de azzal nem nyersz semmit.
A lelked hazavágyik, s te akadályozod,
mert makacs vagy; de csak elsorvadsz itt.
Térj haza. Tudod, hogy ezt kell tenned.
Mindent hagyj itt, ami visszatart, ne bánd!
A csoda nem e tájban van, hanem benned.
És bárhol vagy, ha akarod, megtalál.