Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig. Tényleg. Agyban, és azt hiszem, szívben is eljutottam már ide, de az álmaim nem hallgatnak semmire: ők próbálják újrajátszani a múltat. Igaz, már nem álmodom, hogy Dénes a barátom, de sokszor, mint az állandó kíséretem jelenik meg. Pedig tényleg, őszintén eljutottam odáig, hogy nem hiányzik. Megbocsátottam neki, és megbocsátottam magamnak is, amiért szakítottunk.
Lent voltunk Szarvason, az egész Agility Szövetség, a táborban. Sok-sok ember, ismerősök és ismeretlenek, épp egy délutáni programon: futóversenyen. A ligetből át a fahídon, majd el a "belvárosi hídig" (Szegeden hívják így; nem értem, hogy mosódott össze a két város), majd vissza a ligeten keresztül a táborig. Nem szeretek futni, de gondoltam, ez nem egy nagy táv, mozgok egy kicsit - hát elindultam. A fahídon átérve találtam meg az első csekkolópontot. Kaptam egy pohár vizet, és megláttam egy zsákot a fáról lógva. Belenéztem, és láttam, hogy előre csomagolt mentolos cukorkák, és mosogatószeres flakonban szappanos víz volt benne. Megkérdeztem, vehetek-e, és nagy bólogatás között biztattak a lányok, hogy persze. A mentolos cukorkát eltettem, a flakonnal pedig becéloztam az épp akkor engem beérő többi futót: hatalmas vízicsatát rendeztünk! Aztán továbbindultunk a következő csekkolópont felé: a közúti híd lábához. Ahogy gondoltam is előre, mindenki megelőzött, amikor egy furcsa alakra lettem figyelmes az ösvény mellett: Dénes volt egy fehér pólóban, ahogy kicsit megfáradtan ácsorogva figyelte a versenyt. Lelassítottam, és megálltam mellette, és vidáman köszöntem neki, ahogy mindig, ha néhanapján összefutunk. Megkérdeztem, milyen újdonsült apukának lenni (hiszen köztudottan fél éves a kisfia a barátnőjétől), mire rögtön odalépett hozzám az anya, Éva. Fészbúkról már ismertem: egy rövidhajú, szőke, kékszemű, pufi lány - abszolút nem Déneshez illő, ha engem kérdeznek, de hát nem kérdezett senki. Odajött, karján a gyerekkel, aki nevetett rám, én meg mosolyogva beszéltem hozzá - amíg Éva elég dühös nem lett, és elvitte előlem. Nem igazán értettem, hiszen nem akartam semmit a gyerekével, csak kíváncsi voltam, milyen Dénes kisfia. Dénes pedig szemlátomást örült, hogy látott; és szomorúan vette tudomásul, hogy Éva féltékenysége miatt nem beszélgethetünk többet. Én ugyan szintén nem értettem azt az aggresszív féltékenységet, amit a lány felém mutatott, de elfogadtam: végül is nem én élek együtt vele - sem Dénessel -, szóval nem az én bajom. Elbúcsúztam Dénestől, és továbbfutottam a következő pont felé. Amikor odaértem, tudtam meg, hogy igazából addig tart a pálya, és vissza a táborig már nincs verseny, úgyhogy nem kell sietnem. Örültem neki, mert legalább még egy kicsit beszélgethettem az akkor befutó Dénessel és (a terhessé visszafejlődött) Évával. Ahogy visszafelé sétáltunk, Éva még mindig dühös szavaiból kivettem, hogy igazából azért gyűlöl engem, mert Dénes boldog volt velem; és szemlátomást vele nem az. Értetlenlenül magyaráztam, hogy rám ne legyen féltékeny, mert ugyan semmi oka nincs rá. Dénessel, évekkel azelőtt jártunk, és már semmilyen érzelem nem köt össze bennünket, csak az ismertség. Közben Dénesre néztem, akinek az arcán még mindig az a fájdalmas szomorúság ült; mint aki valóban nem boldog. Igazából megértettem: Éva arrogáns féltékenysége engem támadott, de igazából Dénes szenvedte el az egész vitát. Én csak derűs értetlenséggel próbáltam megértetni az "utódommal", hogy tőlem ne tartson. Közben, a vonat kupéjában* mellettem ülő Panni, Dénes anyukája is próbálta elmagyarázni Évának ugyanazt, amit én, hátha rá jobban hallgat - de Panni sosem volt az a ráerőszakolós típus, úgyhogy végül ő is feladta. Én végül, Dénest a legmélyebben sajnálva szálltam le a vonatról, hogy visszalépve a ligetbe elinduljak vissza a tábor felé, és arról gondolkoztam, hogy vajon mikor fogja ez a lány megérteni, hogy én már tényleg nem fogom elcsábítani a gyereke apját. Mert lezártam magamban azt a kapcsolatot. És ha valóban boldogabb is volt velem Dénes, már akkor sem térhetnek vissza azok a régi idők. Mert ő nekem már tényleg csak ismerős. Akivel ha összefutunk, vidáman üdvözlöm, de soha, semmi többet nem akarok már tőle, mert továbbléptem. És ezt most már az álmaim is tudják.
*Igen, a ligetben való sétálásból egyszercsak gyorsvonati kupéban ücsörgés lett, plusz egy fővel. Mi ebben a furcsa?!