Kicsik voltunk, amikor már
úgy ismertük egymást,
hogy tudtuk, felismertük,
hogy te fiú vagy és én lány.
És azután sokszor, sokat
voltunk együtt, mosolyogva,
és barátok voltunk, mi ketten,
fiú és lány, mint még soha.
És egyszer csak elmondtam neked,
amit mindketten tudtunk már,
hogy szeretlek, nem mint barát,
hanem úgy, mint fiút a lány.
Te is szeretsz, azt válaszoltad,
és tényleg boldog voltam veled,
és együtt voltunk megint sokat,
mint lány a fiúnak, beszéltem neked,
és te meghallgattál, sokszor némán,
de tudtam mindig, hogy te érted,
és bíztam benned, mert tudtam, hogy szeretsz,
és sokat megtettem volna érted.
De egyszer csak hallottam valamit,
és megrendült benned a hitem,
és azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom,
de talán hirtelen s bután cselekedtem.
És azóta sokszor eszembe jut,
hogy amit tettem, kár volt talán,
mert nem lehet, hogy ilyen némán
váljon el egymástól egy fiú s egy lány.
S bár tudom, hogy nagy butaság,
de úgy érzem, meg kéne tenni,
és újra – mondom, hogy butaság –,
talán fiú és lány kéne lenni.