A világ másik végén minden kicsit más. Nem csak a növények, a házak, de az emberek is. Nem csak a szemük vágott, vagy a bőrük sárgás: tisztelettudóbbak, szelídebbek, kedvesebbek. Hachi is az volt. Huszonkét évesen, egyetemi hallgatóként, otthon, Japán egyik belsőbb tartományában, az édesanyjával és a bátyjával; ugyanolyan szelíd, halkszavú, kedves lány volt, mint a hokkaidoi egyetemi épületben. Semmiben sem volt más, mint a többiek: hosszú, egyenes, fekete haja volt, szép, keskeny arca, és sötét, mandulavágású szemei. Nem volt olyan magas, mint a legtöbb akitai, de jobban kötődött az otthonához, mint bárki, akit ismertem. Hálás voltam, amiért befogadott.
1983-ban történt. Már egy éve éltem Japánban, elmenekülve otthonról, a világháború közepéből. Tanulni jöttem, és családot találtam. Hachi már több volt nekem, mint egy barát: ő volt az egyetlen, akihez tartozni tudtam messze Európától. És most, hogy a világ e részére is elért a háború, és bezárták az egyetemeket, elhozott magával haza. Tudtam, hogy mekkora megtiszteltetés egy japán otthonába meghívást kapni, és igyekeztem a lehető legtisztelettudóbb hálával viszonozni a kedvességét.
Az édesanyja ötven-hatvan év közötti, erős állkapcsú, szikár asszony volt, a haja kontyba kötve a fején. Az arcán fáradtság és sok évi munka tükröződött. Amikor leültetett a nagyszobában, elmondta, hogy mindent, amije volt, felégettek a katonák. Az ablakon kinézve megértettem: kint minden csupa szürkeség, megperzselődött fák, a földet hamu takarta. Elmondta, hogy a fia az egyetlen, aki miatt még él; ő az, aki segített átvészelni a tűz után élelem és pénz nélkül. A férfira néztem: alig hasonlítottak Hachival. Szögletes, erőteljes arcú, erős, magas ember volt, harminc fölött. Láttam rajta, hogy tanult férfi, pedig nem is szólalt meg, csak ült az alacsony lócán, könyökét a térdén támasztva, a kezeit összekulcsolva legótva a lába közé. Lehajtott fejjel, hajlott háttal ült, és csak akkor nézett fel, amikor az édesanyja a nevét mondta. Szomorú mosollyal ránézett, és kihúzta magát. Hachi bátorítóan rámosolygott. Láttam rajta, hogy nagyon szereti a bátyját.
Aztán az édesanyjuk rólam kérdezett. Hogy kit hagytam otthon, van-e családom. Hachi hallotta már a történetemet, de az asszony és a férfi engem figyeltek; nekem pedig olyan nehezen esett emlékezni... De válaszolnom kellett: nincs senkim. Aki volt, meghalt a háborúban, és én egyedül jöttem át a fél világon, hogy megmeneküljek - a halál és a bűntudat elől. Nem értették, miért. Én pedig nem akartam elmondani, hogy azért van bűntudatom, mert én élek. Ők meghaltak, én pedig élek. Hachi bátyja rámnézett. Volt valami a szemében, amit nem tudtam megfogni; a tisztelet és a mély benyomás keveréke, nem tudtam eldönteni. Csak éreztem, hogy néz, akkor is, amikor a húgával vagy az édesanyjával beszélgetek. Hallgatott. Nem szóval kérdezett, hanem a tekintetével vizsgált át. És nem éreztem magamat kínosan. Amikor ránéztem, és a szemünk találkozott, úgy éreztem, szavak nélkül értjük egymást. Beszélgetünk.
Beesteledett. Hachi a bal oldalamon a földön ült, az asszony a jobbkezemnél állt, szemben velem pedig Sakami ült a lócán, engem nézve. Aztán lassan felállt, és japánul elmondott egy mondatot, amit nem értettem. Értettem viszont a szemeiből. És akkor letérdelt, és magyarul is megkérdezte. Leszek-e a felesége. Persze, hogy leszek. Egy pillanatot sem haboztam. Tudtam, hogy udvariatlanság, de megfogtam a kezét, és odaléptem hozzá. Láttam, hogy zavarja a társaság, de úgy döntöttem, ezegyszer nem győzhet a japán hagyomány. A mellkasára hajtottam a fejemet, és éreztem, ahogy kizárja a külvilágot, és átölel. Jó volt újra elveszni valaki karjaiban.
Hachi (japánosan) ujjongott. Az arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, úgy puszilta meg a bátyját, és ölelt át engem. Boldog volt. Az édesanyjuk pedig még visszafogottabban, de könnyes szemmel és mosolyogva szorította meg a kezem, és nyomott csókot Sakami arcára. Elindult vacsorát főzni, mi pedig hármasban beszélgettünk tovább a szobában. tudtam, hogy Sakami mennyire zavarban van attól, hogy fogom a kezét, de jó volt érezni az érdes bőrt a tenyerén. És tudtam, hogy még inkább zavarban lesz attól, hogy néha átölelem, de nem érdekelt. Végre újra volt valaki, akiért élhettem.
'Jó lenne Okinawára menni nászútra.' mondtam neki. Tudtam azt is, hogy nincs annyi pénzünk, de álmodoztam. Mást úgysem kaphattam. Hachi már az esküvőt tervezgette. Elővett egy félig kész kirakóst, ami a japán szigeteket ábrázolta, hogy megnézzük, hol van Okinawa. Aztán mindhárman, együtt leültünk befejezni. A szigetek mellett, Ázsia helyén Trenzalore* volt, majdnem teljesen kirakva. Úgy döntöttem, azzal kezdem a befejezést, de közben elkalandoztak a gondolataim, és én is velük.
Egy akitai erdőben, egy Hachiékéhoz hasonló apró ház - a mi jövőbeni házunk - előtt állva kértem Sakamit, hogy sok-sok híd legyen az esküvőn. Bólintott, és rögtön szólt a munkásoknak, hogy szedjék össze az erdőből a hidakat. Kis, mohával borított fahidakat, egyszerű, patakon átívelő vastag fatörzseket, szépen faragott, íves átkelőket hordtak ide-oda az emberek, erdei manók és entek**. És Dénes. Nem igazán lepődtem meg, hogy ott van, hiszen szeret erdőt járni, és ez egy nagyon szép erdő volt. Sakami épp az egyik munkással tárgyalt, úgyhogy úgy döntöttem, beszélgetek egy kicsit a felém tartó exbarátommal. Köszönt, köszöntem. Megkérdezte, hogy miért hordják el a hidakat az erdő különböző pontjairól, én pedig elújságoltam, hogy férjhez megyek. Megmutattam neki Sakamit, és elismerően bólintott. Nem tudom, miért számított, hogy Dénes elfogadja a választásomat, de jólesett, hogy nem szólta le. Még egyszer rámmosolygott, aztán elköszönt, és továbbindult. Sakami pedig odajött hozzám, és átölelt, puszit nyomott a fejem búbjára, és úgy éreztem, sosem lesz senki, aki úgy vigyázna rám, mint a legjobb barátnőm csodálatos, erős, szelíd bátyja.
Note: a nevek és helyek természetesem nem így szerepeltek az álmomban, de valamit ki kellett találni a történet olvashatósága kedvéért.
Kivételesen nem szavakkal, hanem képekkel magyarázom a nem mindenkinek egyértelmű álombeli faktorokat.
*
**
