Hétfő van. Nehéz ezt tudatosítani magamban, amikor már belépünk a vizsgaidőszakba. Hirtelen minden nap ugyanolyan lesz; nincs megkülönböztető esemény (a hétvégéket kivéve). Ezért nem biztos, hogy meglepő, ha ma úgy keltem, hogy vasárnap van.
A dolog igazából nem lenne lényeges, amíg tudom, hogy még három napom van a vizsgámig. Nem számít, hogy milyen nap van, csak hogy hány, és ezzel rendben kéne lennie. De nem. Mégpedig azért nem, mert ma, kivételesen, először, Asztalkás munkamegbeszélés volt.
Már szombaton is úgy volt, hogy dolgozni megyek, de nem írtam fel a naptáramba, és elfejetettem. Márta negyed 12-kor felhív, hogy ugyan megyek-e, mire én azt se tudtam, hova kapjak: "Hova menjek?!" Igen, dolgozni. Mert, hogy mindenki más úgy tudta, hogy én aznap megyek, csak én nem.
De rendben, túltettük magunkat rajta, én szarul éreztem magam, Márta kidolgozta a belét, de megoldottuk. Azt hittem, ez egy egyszeri esemény lesz, és ezzel el is lesz felejteve. És akkor jött a ma.
Ma szépen felkeltem (későn, már megint), és mint egy jó diák, leültem tanulni. Fél 12 táján beugrott, hogy nincs bekapcsolva a telefonom, úgyhogy gyorsan bekapcsoltam, mire szinte azonnal jött is a hívás Mártától: "Hol vagy? Várjunk?" Megint kapok a fejemhez, hogy mi a fenét felejtettem el, egyáltalán milyen nap van ma, mire jön a válasz: "Hétfő, tudod, munkamegbeszlés." Nekem csak ennyi jelent meg az agyamban: "???", aztán ennyi: "!!!" Hétfő. 10 óra. Munkamegbeszélés. Igen, felírtam. Rohanok.
Szóval szombat után azt hittem, azért rendben lesznek a dolgok, de két nap sem kellett hozzá, hogy megint bebizonyítsam, hogy nincs agyam. Bár nagyon megértőek voltak a többiek, én majdnem sírva kértem bocsánatot. Elfelejteni valamit egyszer, az rendben van. Kétszer? Munkában? Nincs rendben. Vártam a szidást, a számonkérést, de nem jött, és így még rosszabb. Persze jó tudni, hogy nem haragszik a főnököm, de még jobb lenne tudni, hogy ez tényleg elnéző megbocsátás, vagy azért "felírom" megbocsátás. Mindenesetre én rosszul érzem magam miatta.
És ráadásul még a tanulásban is elmaradtam, nem is kicsit. Már fél négy, de még mindig csak az első tételt tudom, és hátra van vagy még tíz, plusz a kiegészítő anyagok. Az egyetlen, akiért most nagyon hálás vagyok, az a lány, aki mindig minden egyetemi tanulmányomban segít, és minden segédanyagot odaad, amit csak tud, egy szó vagy cserekívánság nélkül. És még meg is kérdezi utána, hogy miben tud még segíteni. Én meg erre csak annyit tudok felelni, hogy "már így is többet tettél, mint amit várni lehet, úgyhogy csak köszönöm." Köszönöm, Noémi.