Csendesen esik az eső, szinte köd-szerűen.
A zöldülő tájban feloldozás ez a harmat.
A szárazság után most cseppek halk kopogása
indítja útjára a szárba szökkenő tavaszt.
A csendben csöndesen búgnak a lelki harangok.
Imák szárnyalnak most az ég felé.
Mindenkinek megvan a maga gondja-baja.
De ma más is nyomja a szelídek lelkét.
Csendes könnycseppek kúsznak lefelé az arcokon.
Az őrök állnak, a kő le van pecsételve.
És hangzik az ima égre függesztett szemekkel:
„Uram... ha a kő megmozdulna... bárcsak lehetne...”
De a kő nem mozdul. A sírban ott a test.
A szemekből már kifogyott a könny talán.
Megkövülve ülnek ott a néma asszonyok.
Tegnap meghalt. És szombat van ma már.
És csönd van mindenfelé. Az eső halkan kopog.
Nem kondul meg már a lelkek harangja sem.
Az életből eltűnt az értelem. Csak a csönd maradt.
És a harangok talán tényleg Rómába mentek.