Helyszín: családi birtok, a házban.
Idő: XIX. század, június 23., délután.
Téma: házasság.
Esemény:
Sokan voltak, túl sokan. És egyik sem elég jó: túl nyájas, túl affektáló, túl szenvedélyes, túl egyszerű. Nem, én nem megyek hozzá egyikhez sem. De hogy érjem el, hogy mégis mind feleségül akarjon venni?... Ha apám megtudná, hogy nem akarok férjhez menni... Pedig ma kell döntenem, ma van Szent Iván napja, a Tüzet meg kell vennie az egyiknek. És vele együtt engem is... Persze az eseményre az egész rokonság megjelent: egy tucat unokatestvérem, nagynénéim, nagybátyáim, a férjeik és feleségeik, és azok testvérei és rokonai. Ennyi ember rég volt utoljára a vendégünk, és nem is véletlenül: apám legkisebb lányaként családunk utolsó frigyének lehetnek tanúi a megjelentek. Az összes vendégszoba foglalt, az összes ágyon alszik valaki. Csak én nem tudok boldog lenni...
Az ablak alatt az egyik kérőm beszélget az egyik unokafivéremmel; ahogy meglát az ablakban, egy csókot dob felém a kezével: én széles mosollyal elkapom és a szívemre helyezem - hadd higgye, hogy őt válaszottam. De ahogy befordulok az ablakból, az arcomra kiül az undor: ekkora balfácánt még nem láttam. Még egy középkori lovagnál is nyálasabb.
Bent a szobában már egy eggyel jobb parti vár: egy kémikus, fehér kesztyűben, épp az alumínium reakcióját vizsgálja különböző savakkal. Komoly fickó, és féltékeny, de legalább ért a tudományokhoz. Szeretem a tudományokat, érdekelnek a kísérletei, de maga a férfi hidegen hagy: lelkesen ragaszkodik hozzám, miközben az összes figyelmét leköti a tudománya. Arra az időre is, amíg udvarolni jött, berendezett egy laboratóriumot az egyik kisebb könyvtárban; most is épp az íróasztalon csepegteti a savat a fémre. Az egyik nagynéném a karszékben ülve olvas valamit, én unottan lépek a kérőmhöz, megsimogatom a vállát: hátha sikerül felkeltenem a figyelmét. Az érintésemre rámnéz, és lelkesen elmosolyodva magyarázni kezdi a kísérlet lényegét. Közben átsiet a szoba másik végébe az egyik vegyszeres vitrinhez, és közben meglátja az ablak alatt a felfelé kacsintgató másik kérőt. Ez kihozza a sodrából, és hozzám siet, elkapja a karomat, és szidni kezdi a szerencsétlent. Szerelmes szavakkal nyugtatom, ne aggódjon, nem fogom őt választani helyette, az a fiú egy zöldfülű gyerek, még a vegyszereket sem tudja megkülönböztetni. Erre megnyugszik, szorosan magához ölel, és azt suttogja: senki sem választhat el tőle. Ez már sok nekem, nem tudok a végletekig színészkedni: elhagyom a szobát. Igyekszem olyan útvonalon feljutni a hálótermembe, az unokanővéreimhez, ahol nem jön szembe egy sem ezek közül az ostoba fajankók közül. Valahogy sikerül is, és benyitok a szobába: és ott találom az egyik kérőmet, az egyik kuzinom ágyában, alsóneműben, a lánnyal. Meglepődök, a szerencsétlen fiú zavarában azt sem tudja, hova legyen, de engem nem az zavar, hogy megtetszett neki az egyik unokahúgom: csak hogy korán este minden diszkréciót nélkülöznek. Sóhajtok, közlöm vele, hogy a kert másik, eldugott végében talál egy lugast, ahol háborítatlanul együtt lehet kedves kuzinommal. Zavartan megköszöni, én pedig kifordulok a hálóteremből, és elindulnék a lépcsőt rejtő ajtó felé, de szembejön az apám, és szemrehányóan rám néz.
'Választanod kell, leányom, el kell adnom a Szent Iván Tüzét. Estig kapsz haladékot, de ha nem döntesz, én választok férjet neked, és lehet, hogy nem a legjobbat fogod kapni.' figyelmeztet. Sóhajtva elfogadom a döntését. Igen, a Tűz nem kis összeg a családnak, de hogyan választanék férjet ennyi ostoba férfi közül?! Segítségért indultam: felnyitom az ajtót, és csak akkor veszem észre, hogy egy név van ráírva, amikor már ott áll előttem az egyik nagynéném, a férjével, lefekvéshez készülődve, hálóneműben. Zavartan bocsánatot kérek, és kinyitom a jó ajtót: a lépcső ajtaját. Felsietek rajta; a ház legmagasabb pontján van a tanácsadó, Stephen Fry asztala, a fő lépcső tetején, a kis szobájába nyíló ajtó előtt. Épp az érkezésemkor lép ki az ajtón, és széles mosollyal üdvözöl:
'Áh, Eszter kisasszony! Hallom, házasodni készül.' Sóhajtok, igen.
'De nem tudok dönteni, mindegyik idióta.' panaszolom neki, és meglátok a lépcsőn egy felfelé sétáló férfit. Nem a kérőm, csak az egyikük kísérője, egy daliás férfi, kék felöltőben, fehér nadrágban, fényes csizmában és karddal az oldalán. Mintha már láttam volna korábban, de nem ismertettek össze bennünket. Stephen szélesen mosolyog, ahogy az arcomra néz.
'Uram.' biccent a férfi felé, és leül az asztalához. Az újonnan érkezett viszonozza a biccentést, majd mellém lép. Azt hiszem, elpirulok.
'Nem könnyű esetek, az biztos.' szól hozzám, nem az arcomra nézve, hanem egyenes háttal, felszegett állal mellettem állva, elnézve a tanácsadó mellett. Valami megfog ebben a férfiban, érzem, hogy pirulva mosolygok. Stephen összekulcsolja a kezét, és mosolyogva ingatja a fejét.
'Azt hiszem, nem tudok segíteni magácskának, kisasszony. A döntést egyedül kell meghoznia.' mondja, és én hirtelen kétségbe esek.
'De nem tudok választani! Nem megyek hozzá egyikhez sem!' sápadok el, és otthagyva őket a hátsó lépcsőhöz sietek. De a férfi nem hagy elmenni, utánamjön, és megállít a szűk folyosón.
'Hölgyem, tudom, hogy nem akar férjhezmenni. Ezek a férfiak nem is érdemesek önre, ostobák. Nem tudják, mekkora kincsért küzdenek.'
Az arcát nézem, elveszve a szavaiban, és mintha először hallanám őket, megmozgatják a szívemet. Ez a férfi komolyan gondolja, jut eszembe azonnal, és a szeme nem hazudik.
'Kicsoda ön, uram?' kérdezem tőle, és ő elmosolyodik.
'Az egyik tökfilkó unokabátyja. Nem házasodni jöttem ide, mint a többség - bár unokanővéreid között bőven akad szemrevaló -, de a szívem megcsalt, és most mégis egy hölgy kegyeiért állok sorba. Mert bár nem válthattam vele soha szót, figyeltem őt, mint unokaöcsém lehetséges párját, és megfogtak szavai. És bár láttam, hogy játszik a férfiak szívével, láttam olyankor is, amikor azt hitte, senki sem figyeli. Láttam, hogy szenved a kényszertől, és gyűlöli családja hagyományait, és nem vágyik másra, csak szabadnak lenni. És láttam, hogy bár kedvesen szól minden kérőjéhez, egyiket sem szereti jobban, mint az egeret a kamrában, ami megdézsmálja a félretett javakat. És láttam, hogy a szíve mélyén mégis várja, hogy valamelyik különb legyen a többinél. Hölgyem, én szeretem magát.' *
Döbbenten álltam előtte, ahogy a kezemet fogta, és a szívem versenyt rohant az érzéseimmel, amik felkeltek a szavak hatására. Csak álltam előtte, sápadtan, de égő szívvel, és a szám elfelejtette a szavakat. Ő meg csak nézett rám, a szemében csupa őszinte szeretet, a hazugság szikrája sem kerülte meg az arcát. És akkor rádöbbentem, hogy nem kell nekem senki más, csak ő. A kezembe vettem a kezét, és az arcomhoz emeltem, és ráfektettem, hogy érezzem, igazán valódi-e ez a látomás. És éreztem az arcomon a keze melegét, ahogy megsimogatott, és tudtam, hogy megszületett a döntésem.
'Valóban kész engem feleségül venni?' kérdeztem halkan, félve, hogy rosszul ítéltem meg azt a kedves arcot. Ő felkacagott, és a másik kezét is az arcomra helyezte.
'Az egész világgal szemben is, igen.' mondta, és megcsókolt. Beleborzongtam: sosem gondoltam volna, hogy fogok így érezni valaki iránt. És amikor újra rámnézett, egyenesen a szemembe, elmosolyodtam, és a szemembe könny szökött. Nem kell hát a sok ostoba közül választanom, mert engem válaszottak ki.
'Gyere, mielőtt apád úgy dönt, hogy eleget várt.' fogott kézen, és szinte futva vezetett le a lépcsőn. Én pedig szinte repültem mögötte a boldogságtól. És apám dolgozószobájához érve remegő kézzel kopogtattam be.
'Tessék!' hallottam bentről azt a szigorú hangot. Benyitottam, még mindig a választottam kezébe kapaszkodva, és megköszörültem a torkom. Apám szemei rám szegeződtek, és szemöldöke összeugrott, amint meglátta a kezem a párom kezében. Szólni akartam, de a kérőm megelőzött.
'Uram, szeretném feleségül venni a leányát.' mondta, én pedig fülig vörösödve lehajtottam a fejem. Apám letette a könyvet a kezéből, és közelebb lépett hozzánk.
'Nem ismerlek, fiam, nem vagy a kérők között.'
'Nem, uram, nem vagyok. Az egyik fiú unokabátyja vagyok, s szeretném elvenni a leányát.'
'Hogy adjam hozzád, ha nem vagy a kérője?'
'Nem voltam, míg nem ismertem leányát. De most már ismerem, és nincs nő, akit jobban szeretnék nála.' hallottam a kedvesem hangját, és éreztem, hogy egész testemben remegek. Ő erősen fogta a kezem, bátorságot adva, és végül annyi erőt kaptam tőle, hogy fel mertem emelni a fejem.
'Apám, én nem megyek máshoz, csak őhozzá. Add el a kedvesemnek a lángot, és legyen áldásod rajtunk.' mondtam, félig kérve, félig parancsolva. S mivel apám tudta, mennyire makacs leánya vagyok, végül nagyot sóhajtva vállat vont.
'Ha nem mégy máshoz, nem adlak máshoz. Holnap megtartjuk az esküvőt.' mondta, és szavára a szíven a magasba szökött. A vőlegényem nyakába ugrottam, ő pedig átölelve csókot nyomott az arcomra. És tudtuk, hogy ezután minden rendben lesz.