A Harry Potter heptett rendszeres visszatérő eleme az álmaimnak. Legtöbbször maga Harry vagyok, néha Hermione, de sokszor csak egy random varázslótanonc, aki a közelükben lófrál, velük kalandozik. Álmodtam már a Roxfortba magam, vagy a Tiltott Rengetegbe, de teljesen hétköznapi helyeken is megjelentem már, mint Potter. Hedviggel, a kutyámmal. Aki Rege. Álmok? Furcsák. A mai a következő volt:
Egy egész kellemes nyári délutánnak tűnt, bent ültünk a telken álló házunkban Hermionéval és Ronnal, meg persze Hedviggel, aki sosem hagy magamra. Beszélgettünk, szenvedtünk a melegtől, de leginkább figyeltünk: tudtuk, hogy Tudjukki bármikor ránk találhat, és menekülnünk kell. Megszoktuk már, az állandó üldöztetést, a dementorokat, a halálfalókat a nappalinkban, úgyhogy nem különösebben féltünk, csak vártunk. Persze nem kellett sokáig tétlenül ücsörögnünk: az ellenség megérkezett. Három-négy halálfaló (köztük Bellatrix, nyilvánvalóan), és a sötét Nagyúr maga. A pálcáinkhoz kaptunk, és futni kezdtünk a kertben. Bár a halálfalók elég ügyesek a vadászatban, úgy tudtunk körbe-körbe rohanni a kertben, hogy nem siekrült elkapniuk - de szétszakítani igen. Hermione és Ron hangját csak távolról hallottam, ahogy futnak, míg én kétségbeesetten próbáltam valami kiutat keresni a helyzetből. Úgy döntöttem, az a legegyszerűbb, ha felrepülök egy fára. Ott talá nehezebben férnek hozzám a halálfalók.
Persze Bellatrix rámtalált. Egy társával észrevettek, és a fa alatt megállva tanácskoztak, mi legyen velem. Voldemort csak kívülről figyelte az eseményeket, de éreztem a szemét, ahogy engem kutat a kertben. Végül a halálfalók döntöttek: felrepültek hozzám, és az ágakra telepedve vizsgálgattak. És megvontam a vállam: épp egy szelet sütinek kezdtem neki, amikor felértek. Az édesség feljebbvaló holmi halálfalóknál.
Úgy tűnt, ezzel egyetértenek, mert Bellatrix egy villát fogott, és megkérdezte, ehet-e a sütimből. Nem vagyok egy irigy fajta, úgyhogy persze megengedtem neki, amíg a másik halálfaló egy ágon megtámasztva a fejét kedélyesen csevegni kezdett velem. Belltarix is bekpcsolódott, és közben egy-egy csésze tea is került az asztalként funkcionáló ágra. Eszegettünk, iszogattunk, és mire elfogyott a sütemény, egészen jóban lettünk. De azért mindketten tudtuk, hogy nem barátok vagyunk, úgyhogy Bellatrix egy kis előnyt adva nekem újra üldözni kezdett. Ekkor láttam meg Ronékat, ahogy a medencénél várnak, ahonnan egy titkos alagút indult a hegy másik oldalára. Türelmetlenül integettek, és közben aggódva figyelték a hátam mögött közeledő halálfalókat. Ahogy földetértek, Hedvig ott termett a lábamnál, és utánam rohanva az alagút felé terelt. Ekkor már tudtam, hogy Tudjukki is mögöttem van; éreztem a sikoltását, mint valami dementorét. Kezdtem megrémülni, és olyan gyorsan másztam felfelé az alagúton, ahogy csak tudtam - Hedvig utánam. De tudtam, hogy gond van: Ron és Hermione nem követtek. Aztán rájöttem, miért. Az alagút nem a hegy túloldalára vezetett, hanem csak a domb tetejére, a medence fölé, ahonnan a csúszda indult lefelé. A barátaim már ott vártak, pálcával a kézben, a halálfalókkal szemben - és már ő is ott volt. Vártak rám. És akkor kezdetét vette a csata: varázslatokkal dobálóztunk, védekeztünk és támadtunk, küzdve az életünkért. Hogy túléltük-e, nem tudom. Talán nem, mert itt filmszakadás következett. Felébredtem.