Budapest gyönyörű város, és még szebb tavasszal. Egy kis vendéglőben fogyasztom az ebédemet egy ismerőssel, amikor észreveszem Tom Hiddlesotnt ülni az egyik asztalnál. Ne akarom elhinni eleinte - mit keresne Magyarországon pont ő? Aztán rájövök: hiszen most forgatják az Avengers 2-t, hogyne lenne itt. Felállok, odasétálok hozzá, és udvariasan mosolyogva megkérdezem:
"May I disturb you for asking for an autogram - and maybe a picture - Mr. Hiddleston?"
Erre ő rámnéz, mosolyogva csóválja a fejét, és elveszi a határidőnaplómat, hogy belevésse az aláírását. Udvariasan megköszönöm, megkérdezem, hogy tetszik Magyarország, majd, ahogy ő is távozni készül, együtt elsétálunk az ajtóig, majd ott elköszönünk, és elválnak útjaink. Én elindulok szépen az Erzsébet-hídon át Budára, az Asztalkába: meg kell kérdeznem, milyen volt a hétvége az új nyitvatartással. A nap csodálatosan süt, virágoznak a fák, az egész Gellért-hegy úszik a tavasz-illatban. A budai hídfő lábánál van egy aluljáró - mindig is volt -, de most valahogy más, mint eddig. A mennyezete nem épített, hanem maga a szikla borítja, de ennek ellenére világos: természetes oszlopok tartják, és a tetején ott forog a Bosszúállók anyahajójának rotorja - szépen lassan, épp, hogy csak szellőt keltve. Ez nem meglepő, hiszen mindig is így nézett ki az aluljáró - de bent kicsit másképp állnak a dolgok: ahogy keresztülhaladok, észreveszem Tom Hiddlestont, ahogy mosolyogva sétálgat a padok és virágosládák előtt. Mosolyogva odalépek hozzá, és mint egy régi ismerőst, szólítom meg. Ő visszamosolyog rám, de már jönnek a rajongók, sikoltozva, és megrohamozzák autogrammért. Ő még egyszer rámmosolyog, de már nyomják a kezébe a tollakat; én intek, és továbbindulnék - amikor is minden lenyugszik körülöttem, az emberek beszélgetve sétálgatnak az aluljáróban, vagy épp a padokon ücsörögnek. Ekkor belép a térbe egy ember, és közli, hogy mindenki figyeljen, statiszták leszünk a forgatáson. Meglepődök, de egyáltalán nem kérdéses, hogy az Avengers 2-t veszik fel épp; és figyelve ácsorgok, amíg fel nem tűnnek a színészek: Scarlett Johansson, Robert Downey Junior, Jeremy Renner, Chris Hemsworth - mind beöltözve, üldözve valakit (aki jelen esetben nem Tom Hiddleston, bár már nem a rajongók között áll, de egyáltalán nincs is a helyszínen). Ahogy elrohannak mellettem, a virágládák közé vetem magam - és ahogy a jelenet leáll, és a színészek visszajönnek, a rendező odaszól nekem is, hogy forogjon még egyszer. Ekkor már teljesen természetes, hogy vetődnöm kell, hiszen kiemelt statiszta vagyok, eddig is az voltam. A jelenet leforog még kétszer, majd elküldenek bennünket: vége a napnak.
Valahogy Bernecén találom magamat, nagyapám szülőfalujában, nagymamámmal sétálgatva, ahogy mesél a régi időkről, amíg még ott laktak. Mutogatja a házakat, a fákat - és elérünk a temetőig, ahol végigmutogatja a sírokat: nagyapámét, a dédszüleimért, egy rokonét, akit ugyanúgy hívtak, mint a nagynénémet - de nem ő az -, és végül a saját szüleiét. Kicsit zavarban vagyok, mert úgy emlékszem, nagymamámék Budapesten laktak - de hirtelen összeáll a kép. Persze, hiszen ők is berneceiek, így ismerkedett össze nagyapámmal. Továbbsétálunk, a régi házhoz, ami még a dédié volt, és amíg nagyim bent tesz-vesz, én kimegyek a kertbe körülnézni. A paradicsomok túlérve lógnak a bokrokról - annak ellenére, hogy késő ősz van, dér, és vagy három fok -, és én sóhajtva szedni kezdem őket. Észreveszem, hogy egy hatalmas róka (vagy kutya?) egy nyulat tép szét éppen tőlem három méterre; odamegyek, hogy elzavarjam. Megijed, kiugrik a kerítésen, én meg odalépek a nyúlhoz, sajnálni kezdem - majd látom, hogy nem is nyúl, hanem paradicsom. Visszacsalogatom a kutyát, és hagyom, hogy eszegesse a paradicsomot a bokorról. Ekkor veszem észre az ellenséget a kert másik végében. Rájövök, hogy épp egy videójátékot játszok, és a csapatom valahol szétszóródva a pályán a maffia ellen küzd: szét kell lőni mindenkit, hogy teljesíthessük a küldetésünket. Gyorsan előveszem a gépfegyverem, és elkezdek kúszni a bokrok között a ház irányába, és közben figyelem az ellenséget - és keresem a csapatomat. Látom, hogy a ház körül egyesével tartják a pozíciójukat, lövöldözve az ellenség tagjaira, egymásnak ordibálva figyelmeztetéseket. Lelövök egy maffiatagot, és csatlakozom a barátnőmhöz, és együtt menekülünk az erdő irányába. Közben a többiek is szépen lassan csatlakoznak hozzánk: két lány és egy férfi alkotja a csapatomat. Rohanunk keresztül az erdőn, látjuk az ellenséget, ahogy velünk párhuzamosan futnak, és miközben hajolunk el a golyók elől, átbeszéljük a tervet: ahogy elérjük a házat, likvidálnunk kell a maffiavezért, majd elmenekülni, és elérni a helikopterünket anélkül, hogy egyikünket is megölnének. Ebben mind egyetértünk, és már látjuk a házat: egy két oldalról teljesen nyitott, egyemeletes épületet, amiben egy pult az egyetlen szoba közepén, egy gáztűzhely, és a lépcső tetején egy matracágy a berendezés. Az ellenség egy tagjának szemszögéből látom magunkat, ahogy célbe vesz, de gyorsan bemenekülünk az épületbe, és észreveszünk egy lányt, aki a pultnál, fegyverrel a kézben várakozik. Gyanakodva közelítjük meg, de ahogy meghall minket, felkapja a fejét, és felénk fordul. Ketten lányok felmegyünk az emeletre, leülünk a matracra és őrködünk. A férfi odalép az új lányhoz, és kérdezgetni kezdi:
"Ki vagy?" a válasz:
"Nem számít, barát. Menj arrébb." löki félre a férfit, és odalép a tűzhelyhez. Vizsgálgatja, de csak a keze tapogat, nem is néz oda. A férfi furcsállóan néz rá.
"Valami gond van?" kérdezi. A lány becsmérlően felé fordul, és lekezelően annyit mond:
"Semmi. Vak vagyok."
A férfi elcsodálkozik, de nincs túl sok ideje: az ellenség már körbevette az épületet. Tüzelni kezdenek ránk, és mi is tüzet nyitunk: a fegyvereink gumilabdákat lőnek rájuk, és néha paradicsomot. Félhangosan szitkozódok, hogy csak ennyit tud a puskám, de nem tudok mit csinálni, tüzelek. Néha fejbetalálok egy-egy maffiatagot, de azok csak felordítanak, megdörzsölik a találat helyét, és csak még dühösebben fordulnak felénk.
"Ez így nem fog működni, ki kell találnunk valamit!" mondom a mellettem kitartóan paradicsomokat tüzelő lánynak, aki helyeslően bólint, és folytatja a llövöldözést. A vak lány felkapaszkodik mellénk, és leül a lépcső tetején.
"Nekem van egy ötletem." mondja, és megnyitja a raktár ikont. Most már én vagyok ő, és kiválasztom a gázolajos kannát, plusz egy gyutacsot, amivel visszarohanok a gáztűzhelynél tüzelő férfihoz. Ahogy észreveszi a kezemben a tárgyakat, bólint, majd fedez, amíg és elhelyezem a gyutacsot a tűzhely előtt, és leöntöm egy adag benzinnel. Ordítok az embernek, hogy menjen arrébb, amikor megengedem a gázt, és én is visszarohanok a lépcsőre a másik két lányhoz. A különlegesn képességem, hogy bár vak vagyok, de tűzgolyót tudok lőni a kezemből. Ezt használom ki, amikor a maffia már benyomul a szobába, a maffiafőnök pont a tűzhelynél áll, és a gyutacs átitatódott benzinnel: egy, apró tűzgolyót lövök ki a tűzhely felé, ami rögtön lángra gyullad, és egy pillanat múlva felrobban. A barátnőimmel az ablak alatt lévő fára mászunk át, ahonnan egy challenge-park függőpálya vezet a helikopter-leszállóhoz: a barátnőim előttem kapaszkodnak végig a kötélen lógó kengyeleken, én utolsónak követem őket. A maffiatagok utánunk másznak, de mi gyorsabbak vagyunk; ismerjük a terepet, sokszor végigjártuk már a pályákat a leszállóig. A barátnőim célba érnek, a leszálló előtti fa platformon ülve várnak és biztatnak: én az utolsó szakasz kengyelein mászva aggódom a közelebb érő ellenség miatt. A barátnőim egy-két golyót eresztenek a körülöttünk már mindenhol jelenlévő ellenségekbe, amíg én kimerülve a platformra nem ugrok. Ott aztán az adrenalintól röhögőgörcsben törünk ki: mi vagyunk a Totally Spies. A helikopter megérkezik, mi felugrunk rá, és elhagyjuk a helyszínt. Küldetés teljesítve.