FanFiction
Mi a fene az a FanFiction?
Jogos kérdés. A Wikipedia szerint: "A fanfiction vagy fan fiction szó (ejtsd: ['fænfikʃn]) a magyar nyelvben is meghonosodott angol kifejezés. Szó szerint "rajongói irodalom"-nak lehetne fordítani. Használatos rá a 'fanfic' rövidítés is. A fanfiction valamely rendkívül nagy népszerűségnek örvendő műalkotás rajongók általi „továbbírását” jelenti. Ezekben a művekben hol magát a történetet folytatják, hol csupán az eredeti történet szereplőit mozgatják, az eredeti cselekménytől adott esetben homlokegyenest eltérő történetvezetéssel."
Mit jelent nekem a FanFiction?
A FanFiction nekem az az írási forma, amiben a legjobban ki tudok bontakozni. Ha valaki próbált már írni, akkor tudja, hogy a történet a legkönnyebb szála egy alkotásnak. De a karakterek... A karaktereket nehéz úgy megformálni, hogy egyediek legyenek. Mondják, hogy az irodalomban sosem születik új, sosincs, ami ne utalna egy, már meglévő műre, venne át belőle mozzanatokat, személyiségeket. Ha ezzel tisztában van valaki, akkor tudja, hogy nagyon nehéz egyedi karaktereket összerakni. Erre jó a FanFiction. Készen kapsz egy karaktert, akivel szabadon játszhatsz, és a történet már önmagát fogja formálni. Pont úgy, mint amikor tudod, hogy egy régi ismerősöd hogyan fog reagálni az egyes szituációkban. Azt sem magadtól találod ki, hanem a tapasztalataidból meríted a következtetéseket.
Miért jó a FanFiction?
Ez a kérdés relatív. Azon kívül, hogy írói szempontból miért jó, olvasói szempontból különféle megítélése lehet. Számtalan, jó és felejthető fiction-t olvastam már, ezért még én sem tudom megmondani, olvasói szempontból jó-e egyáltalán ez a fajta irodalom. Egyet tudok: ha belemerülsz egy sorozat univerzumába, onnan már nehéz kirángatni. És ilyenkor jó, hogy vannak még történetek, vannak még események, amiket a kedvenc hősöd él meg; nem ugyanazon szerző elképzelése szerint, de mindig új sztorik. Persze vannak írók, akik nem ugyanúgy fogják meg a szereplőket, de ezzel együtt lehet élni. Mindenki egy kicsit a maga képére formálja ugyanazt a karaktert: ezért lehet, hogy egyazon történet két különböző szerző által megírva teljesen más lesz. Mert az ember mindig beleírja magát a történeteibe, akárki is a hőse. Ez tény. És jól is van valahol.
A történeteimről
Az én történeteim általában nem kötődnek szorosan az adott sorozat eseményeihez, de valahol kapcsolatban állnak velük. Szeretek felidézni jeleneteket, amiket a képernyőn láttam, amik visszaköszönnek a történetek menetében is. A főszereplő nosztalgiázik egy, az eredeti szerző által írt esemény felett. A főszereplő összefut egy karakterrel, aki a sorozatban csak kevés szereppel bírt, de engem megfogott, és használni akarom még. A főszereplő átéli egy epizód folytatását. Sokféleképpen lehet kapcsolódni az eredeti szálakhoz. És ez adja azt a szerteágazó és megdöbbentően sokszínű világot, amit egy FanFiction képviselhet.
Én persze a saját történeteimet írom. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, az én történeteim ilyenek. Az ember elsősorban magának ír, aztán a közönségnek. Egy jó mű sem készült még úgy, hogy a szerző ne akarta volna megírni. És én szeretek magamnak írni. Valahol ettől lesz annyira őszinte és mély a dolog. Ha másnak írsz, nem akarod kiadni a titkaidat, a legmélyebb gondolataidat: valamit mindig megtartasz magadnak. De mi az, amit magad elől eltitkolnál? Oké, van. De mi az, amit el tudsz titkolni magad elől? Hát, nem sok. És ha akarsz őszinte lenni, akkor az írás mindig az, ahol megteheted. Mert csak annak adod ki, akiben igazán megbízol. És én megbízom Bennetek.
És még valami: az angol a gyengém. Nem, nem úgy értem, hogy gyenge az angoltudásom, hanem úgy, hogy egy idegen nyelven íródott történetet azon a nyelven kell folytatni. Ez az ideám. Persze van, hogy magyarul írok, de a többség angolul van (lévén ezek brit sorozatok). A nyelvtani hibák lényegtelenek. Az élmény a lényeges. Olvassátok befogadó érdeklődésel!
A Doctor Who (magyarul: Ki vagy Doki?) egy brit sorozat, amit 1963-ban kezdtek el játszani; eredetileg egy tanító jellegű délutáni családi sorozatnak szánták. Ám ebből elég gyorsan kinőtt, kialakított egy univerzumot magának, és onnan kezdve nincs megállás. Egy kisebb szünet után 2005-ben kezdték el adni az új szériát, ami már inkább hasonlít a modern világ science fiction-jeire, mint a huszadik századi akciósorozatokra (aki nem látott még A-Team vagy Knight Rider epizódokat, az nagyon gyorsan keressen egyet a jútyúbon, mert valami kimaradt az életéből). És ezzel kialakította a tizenéves rajongótáborát is. Persze, én már nem tizenévesen bukkantam erre a csodára, de így is hihetetlenül gyorsan beszippantott, és azóta nem is nagyon enged el. Szerencsére már van egy-két barátom is, akikkel lehet belső vicceken kacarászni, és így nem érzem annyira elmebetegnek magam, amikor elkiáltom magam, hogy "Are you my mummy?", vagy "I'm so so sorry!", esetleg "Allons-y!" vagy "Geronimo!". Persze ezek a kifejezések egy kívülállónak semmit sem jelentenek, de ha van valaki, aki megérti, azzal már valahogy közelebb érzitek magatokat egymáshoz. És persze ott a FanFiction. Ez tipikusan egy olyan sorozat, amihez könnyű új történeteket írni. Izgalmas (és változtatható!) karakterek, elképzelt világok és dimenziók, új fajok és bolygók: maga a paradicsom egy fanfic-írónak. Úgyhogy én sem maradtam ki a mókából.
A Sherlock egy 2010-es brit sorozat, Steven Moffat és Mark Gattis tollából. Igen, ugyanazon BBC-s írók, akik a Doctor Who-t is csinálják. Véletlen? Nem.
A Sherlock történetek régóta érdekelnek, egyrészt, mert szeretem a detektívsztorikat, másrészt, mert Sherlock Holmes egy olyan hős, akivel érdemes foglalkozni. Egy zseni, aki felette áll a világnak - legalábbis így hiszi. És akkor jönnek a puffanások. (Nem, most nem arra gondolok, amikor Sherlock lezuhan a vízesesés vagy a ház tetejéről; most a mentális pofáraesésekről beszélek.) Amikor rá kell jönnie, hogy nem ő a világ legokosabb embere. Amikor kiderül, hogy tud szerelmes lenni egy nőbe. Amikor kiderül, hogy van egy barátja, akiért képes lenne meghalni. Ezek olyan arculcsapások, amiket mindannyian megélünk, ha egy kicsi kis gőg is szorult belénk (ó, belém nem csak egy kicsi). És ezért lesz annyira szerethető ez a karakter.
És ezért is olyan könnyű vele dolgozni. Bűneseteket kitalálni nem annyira nehéz, de azokból konfliktust teremteni két gyakorlatilag kívülálló személy között, az már nem egyszerű. Sherlock személye pedig tökéletes erre.
Persze én nem csak ezért írok róla. Az a három rész, amit a BBC egy évadban a Sherlockból legyárt, vajnyi kevés a rajongók kiolthatatlan szomjúságának legyőzésére. Sherlockból mindig több kell. Sherlockból sosem elég. Annyi konfliktus, annyi feltáratlan érzelem és befejezetlen történetszál kering ebben az univerzumban, hogy bűn lenne nem elgondolkodni az elsimításukon. És ez felcsigázza a kreativitásomat.