A volán mögött
Nem is tudom, hogy foglaljam össze ezt a mai napot, olyan sokféle volt, olyan eltérő dolgokat tapasztalhattam meg, olyan különleges érzéseket, amiket ritkán. Mindig meglepődök magamon ilyenkor, hogy miért nem természetesek ezek, de aztán ráébredek, hogy ez így van jól - mert ha megszokod a csodát, akkor hétköznapivá válik, és elveszti a varázsát.
Már napok óta vágyom vidékre a Nagyim telkére, három napja összecsomagoltam a tanuláshoz szükséges dolgokat, minden porcikám izzik a vágytól, hogy beleugorjak az Államvizsga Mély Tengerébe, de nem mehettem, mert mára még megbeszéltem egy énekórát. Ráadásul a bérletem tegnap lejárt, úgyhogy a negyven fokban autóba kellett ülnöm délután négykor, hogy kimehessem Mátyásföldre, a dugóban, melegben. Nem mondhatnám, hogy élveztem. Útközben hallottam, hogy megzizzent a telefonom, de jó sofőr vezetés közben nem babrál a mobiljával, ezért nem néztem meg, mi történt. Nagy nehezen odaértem a zeneiskolához, és becaplattam; kérdeztem a portást, hogy melyik teremben keressem a tanárnőt, de mondta a fiatalember, hogy még nem jött be. Öt percem volt órakezdésig, addig elmentem a mosdóba - és ha már ráértem, megnéztem, mit csinált a telefonom útközben. Akkor már éreztem, hogy biztosan a tanárnő írt, de amikor megláttam, hogy lemondta az órát, mégis elkeseredtem és dühös lettem. Azért ültem otthon három napot, hogy aztán kikocsikázzak Mátyásföldre, és visszakocsikázzak dolgomvégezetlenül?! Persze tudtam, hogy az indok nem volt hamis, és előre nem is kiszámítható, de azért puffogtam rendesen. És elindultam haza. Hirtelen eszembe jutott, hogy az út mellett van egy üzletközpont, és ha már így hozta a helyzet, akkor legalább bevásárolok - ezzel is csökkentve a holnapi teendőimet. Úgyis csak hattól lehet ingyen parkolni a következő megállópontomnál.
És bementem az üzletközpontba, először kutyakajáért (a jó gazdi mindig kutyakaját néz először), aztán, amikor azt (természetesen) nem találtam, akkor át a szomszédos Jyskbe, csak viccből, hátha árulnak kempingszéket. És ahogy bementem, és elkezdtem nézelődni a kempingszékek között (voltak!), akkor feltűnt, hogy egynek (ami amúgy tetszett), nincs kint az ára. Feltételeztem (a jó optimista hozzáállásommal), hogykevéssé az én pénztárcámhoz szabott összeget kéne kiadnom érte, de azért megkérdeztem az eladófiút, aki készségesen kisegített: kettőezer-ötszáz forint. Kettőezer ötszáz. Azt hiszem, kicsit vissza kellett pakolni az állkapcsom, annyira nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet. (De a pesszimizmus fő előnye, hogy csak pozitív meglepetések érik az embert, hiszen ami rossz, arra már számított. :P ) Természetesen azonnal megvettem, és kicsit úgy éreztem, hogy mégsem feleslegesen kellett kimennem Mátyásföldre. Aztán átmentem az élelmiszerüzletbe, és vásároltam ezt-azt, de onnan már úgy jöttem ki, hogy hálát adtam, amiért elmaradt az énekórám. (És szégyelltem magam, amiért zsörtölődtem miatta...)
És elindultam találkozni édesanyámmal, és találtam parkolóhelyet, és be tudtam fizetni a telefonszámlámat, még mielőtt odaért volna, és megihattam vele egy remek limonádét (komolyan, ha még nem tettétek, próbáljátok ki a Napközit!), és még egy új perspektíva is felmerült a jövőmre nézve: hogy elmehessek dolgozni a régi munkahelyére. Valahogy úgy éreztem, mint akinek odadobtak egy halom ajándékot, és hirtelen nem tud mit kezdeni velük. Erre vágyott már mióta, és hirtelen megkapta, és a boldogságon kívül semmit nem tud tenni, csak maximum hálát adni. És amikor este az is kiderül, hogy nem kell korábban visszajönnie vidékről, mint ahogy eredetileg tervezte (de áthúzták a számításait), akkor már tényleg semmit nem tehet, csak hálát adhat - Istennek, amiért néha átveszi a kormányt, és a makacs tanulóvezetőt irányba állítja az úton. Mert mennyivel másabb minden, ha Ő ül a volán mögött!