2015. december 12.
Ma sokkal nehezebb megtalálnom az áldást... Pedig itt szuszog a lábamnál Róki; erre várok hónapok óta, hogy így legyen. És mégis, nehéz megtalálni ma az áldást. Talán, mert hosszú volt a délután; talán,mert idegeskedtem a késés, és általában, az utakon vezető autósok miatt; talán, mert Csiperrel össze kellett vesznem az esti sétánál. Nem tudom. Róki olyan, mintha egész életében itt lett volna.
Csak az fáj, hogy Nagyinak teher vagyok. Az fáj, hogy nem tudunk egymás mellett élni úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen. Elviseljük egymást, de mint egy rossz házasság, ez sem tarthat sokáig. Mert ahol csak feladom a saját érdekeimet a konfliktus elkerülése érdekében, ott nem lesz jó a kapcsolat. És ebben túlságosan is hasonlítunk egymásra Nagyival - ő is felteszi a kezét, ha probléma van, és én is. Nekem nem jó, de nem küzdök azért, hogy ez megváltozzon: hogy nekem is jó legyen, és neki is. És ez fáj.
Persze lehet, hogy ez az egész csak a fáradtság miatt van. Hiszen edzhettem ma, sétálhattam ma, számomra kedves emberekkel beszélgethettem, és nem utolsó sorban: elhozhattam Rókit. Úgyhogy ma hálát adok a sétákért, az emberekért, és Rókiért. Hogy megkaptam a lehetőséget arra, hogy mindez körülvegyen. És arra is, hogy a rossz dolgok mellett mindig megtapasztalhatom a jókat is, és ezekre nézve már nem olyan keserű a lelkem.