Aki soha nem hagy el
Ma megint Dénessel álmodtam... Olyan furcsa ez; évek óta nem láttam, nem is gondoltam rá hónapok óta, és mégis vele álmodok. Nincs mindig különösebb szerepe; van, hogy csak ott van a tömegben, és van, hogy ténylegesen róla álmodok - mint ma is. Nem emlékszem pontosan arra, mi is történt, csak arra, hogy mosolygott (mindig mosolyog az álmaimban), és valahogyan, bár csak régi barátként kezdtük, egyszercsak azon kaptam magam, hogy fogja a kezem, és amikor megkérdezik, azt válaszoljuk, hogy együtt vagyunk. Nem egészen értem, miért. De nagyon furcsa volt felébredni, valahogy nem éreztem teljesnek magam (a REM-ből felébresztés hatása; ilyenkor azt se tudja az ember, hol van), és még mindig ott motoszkál a fejemben a mosolya. Ez a legfurcsább: hogy minden álmomban mosolyog. Dénes mindig is mosolygós volt, de olyan régen láttam már az arcát; biztosan nem ilyen már, a mosoly is megváltozott. Azt kívánom, bárcsak jobban ismertem volna akkor... Milyen lett volna, ha felnőtt fejjel találkozunk?... Néha nehéz elengedni a múltat, és leginkább akkor, ha az nem enged téged. De azért a mosolyért megérte.