Amerika kapitány, és a függetlenség hátrányai
Tudom, hogy rég volt, megint. Lassan megszokhatjátok, hogy olyan rapszodikusan írok, mint Liszt. Mármint nem a stílusát tekintve, hanem a gyakoriságát.
Az elmúlt napokban (hetekben) nem sok érdekes történt velem: volt húsvét, volt egyetem, volt munka, salsa, ének, és megintcsak egyetem. Az idő nekem sem jár lassabban (sajnos!), úgyhogy nem sok volt másra, mint az előre eltervezett (éés kifizetett) programokra. Főleg most, hogy az Asztalka tovább van nyitva, mint eddig, sokkal több lett a dolgom hirtelen. Hála Istennek, hogy vannak még kollégáim, akikkel meg lehet osztani ezt a terhet (a múlt hétvége csapongó beszámolóját itt olvashatjátok). Amúgy meg: az én hibám, minek vállalok annyit.
Néha kicsit úgy érzem magam, mint Steve Rogers (alias Amerika kapitány): kiestem az ismert világomból, és próbálok kapaszkodót találni ezen az új, érthetetlen és rohanó életen, de mindig csak azzal találom szemben magam, hogy minden, ami régen jó volt, kiveszett, és a helyét valami felszínes, átláthatatlan maszlag tölti ki. Persze ez mind az én hibám: ha nem akarnék lépést tartani ezzel a világgal, sokkal többet érezhetnék belőle. De ahogy a nagymamám mondja mindig: én ott segítek, ahol tudok. Magamon és másokon.
Az elmúlt hetekben leginkább az Asztalkában próbáltam segíteni, és erre ráment a szabadidőm nagyrésze - meg persze ott volt a bátyám, az anyukám, a barátaim, akik mind-mind segítségre szorulnak; a legtöbbször ez a segítség a társaság. És nekem jólesik segíteni - és rosszul esik nem. Rosszabbul esik nem, mint amennyire jól igen. De ehhez hozzászoktam, ez jellemhibám, és örülök, ha el tudom rejteni mások elől (persze most már mindenki tudja). Ez van: magányos farkas vagyok, és bármennyire is örülök minden egyes együtt eltöltött percnek, én mindig kicsit ki fogok lógni ebből a világból: a szoros kötődések világából. A szeretetem ettől nem kisebb a szeretteim felé, de nehéz egyensúlyozni a kötődés és az önállóság között. És sokszor sajnos az utóbbi felé húz a gravitáció.
Tegnap moziban voltam. A nővérkémmel, akivel olyan ritkán beszélünk, hogy néha már nem is tudom, ez a gyönyörű nő még mindig az a lány-e, akivel felnőttem. És sokszor úgy érzem, hogy nincs már meg bennünk az a testvéri kötődés, ami ha volt is, csak nagyon régen tartott össze minket. De persze nagyon szeretem, szeretek vele lenni - talán pont azért, mert már nem úgy nézek rá, mint testvéremre, hanem, mint egy erős, önálló, magabiztos nőre, akit csak tisztelni lehet. És persze lehet, hogy ez baj, de nekem úgy tűnik, a kapcsolatunk így a legstabilabb.
A film, amit láttunk, a Captain America - Winter Soldier volt (feliratosan, ezért kaptatok angol címet). Engem nagyon érdekelt, mert nagyon szimpatizálok a Kapitánnyal - pont azért, amit korábban leírtam. Meg mert vagány, és egy szál pajzzsal szed szét mindenkit. Meg mert gyakorlatilag halhatatlan, de ezt leginkább kötelességtudó közönnyel kezeli, nem felfuvalkodottan. Teszi a dolgát, és hisz abban, amit tesz. Egyszerű, de nagyszerű karakter. Na és persze ott van Natasha Romanoff is, alias Fekete özvegy. (Btw, nem gondolkoztatok még el, miért ez a neve? Még nem árulták el, de engem baromira érdekel!) Az egy dolog, hogy valamiféle románc kezd kialakulni közte és Steve között, de az a csaj nagyon ott van! Átlátja a helyzeteket, bárkit képes manipulálni, bármilyen szerepet eljátszik, és mindezt jó ügyért. A jó ügyért. Nem rojális, hanem lojális, méghozzá egy ideához, ami egy jobb világhoz vezet. És közben realista, mert pontosan látja, hogy az idea nem megvalósítható, csak törekedni lehet az elérésére, de igazán elérni nem. Viszont ezért képes bármit (beleértve az életét és a becsületét) feláldozni. Mindemellett meg szétrúgja bárki hátsóját, aki akár csak sandán néz rá.
Hogy az ilyen karakterektől és filmektől veszem-e a teljes önállóság és függetlenség csalóka ideológiáját? Majdnem biztos. Meg persze a tapasztalatok: ha már bántottak igazán, akkor tudod, hogy sosem leszel többet olyan bizalommal senki felé, mint régen. Valós félelem vagy nem, sosem fogod megtudni. De az biztos, hogy ezzel a távolságtartással sok örömtől fosztjuk meg magunkat - a kevesebb seb érdekében. És hogy megéri-e? Minden bizonnyal nem. De amíg nem vagyunk felkészülve az esetleges újabb sérülések elengedésére, addig biztosan nem fogunk közelebb kerülni másokhoz, hogy megtudjuk.