Az otthon itt van
Nem tudom, hogy történt... Itt éltem le az egész életemet, több, mint tíz éve ugyanebben a szobában lakom, és mindig úgy éreztem, hogy ez az otthonom. Amikor mellőlem elköltöztek, amikor mellém mások beköltöztek, én mindig csak annyit kértem, hogy én maradhassak. Sosem költöztem, és nem is akartam. Az egyetlen biztos pont mindig ez az ablak volt, ami a csuszka-lakta öreg juharra nézett. Amikor a szüleim váltak, semmi sem adott akkora biztonságot, mint az ablakom, és az a tudat, hogy bármi is történjék, az otthonom megmarad.
És immár több, mint három éve itt van Csiper is, aki az egyetlen, akiben feltétel nélkül bízom. Aki nem mondja le a találkozókat, aki nem megy el mással, csak ha én kérem, aki be akar jönni a szobámba, ha bent vagyok, és ki akar jönni a kertbe, ha kint vagyok. Az egyetlen, aki feltétel nélkül ragaszkodik hozzám. Akkor is, ha ordibálok vele, vagy nem engedem, hogy megvalósítsa az elképzeléseit, vagy egész nap nem foglalkozom vele, esetleg egész nap nem is vagyok itthon. Vagy megverem. Vagy kimosom a sebét, ami fáj. Ő sosem mondta még, hogy hagyjam békén, hogy zavarom. Sosem mondta, hogy hibáztam.
Az ember pedig hibázik. Időről időre, ki többet, ki kevesebbet, de mindenki hibázik. Én már jó régen megtanultam, és igyekeztem sosem felróni másnak, ha hibázott. Mert minidg hiszem, hogy nem szándékosan tette, és nem bántani akart vele, csak figyelmetlen volt. Mindenkinek van rossz napja, és van, hogy máshogy jönnek ki a lépések, mint ahogy szeretné. Megesik. Ezért másra haragudni nem fair.
Én pedig sokat hibázom, mert nem figyelek eléggé. Mert nem látom, hogy másnak mi a fontos, vagy nem érdekel eléggé. Vagy úgy látom, nem az én feladatom elvégezni, amit más nem tesz meg. Nem segítek eleget. Nem vagyok elég jó.
Itthon megtűrnek. Itthon van egy szobám, mert mindig is volt, és van egy kis életem, amit nem értenek, csak látnak. Megtűrik. Nem is próbálták megérteni soha, de nem is vártam el tőlük. Mert megszoktam, hogy az emberek várják a megértést, de adni nem akarják. És honnan is adnák, amikor ők sem kapják? Én úgy döntöttem, sosem kérem vissza. Én az adó oldalon leszek, ha mindenki más csak kapni akarja, akkor is. Ez nem tesz jóvá, vagy különlegessé; ez keserűvé tesz. És ha annyira jól tudsz kommunikálni, mint én, akkor a belső keserűség elkezd kiszivárogni, és azok kapják meg, akik melletted élnek. És ezzel is újra csak hibázol, és megerősíted, hogy nem vagy érdemes a megértésre. Kiszállás pedig nincs.
Sajnálom. Sajnálom a hibáimat, őszintén, szívből. A hibákra nem lehet kifogást találni, ha lenne, akkor sem. Mert a hiba az hiba, és valakit mindig megbántasz vele. És ez olyan, mint az eltört tányér: összeragaszthatod, de nem lesz ugyanolyan. A megbánásodtól nem lesz jobb a másiknak, nem teszed meg nem történtté a hibát, még csak jobb ember sem leszel tőle. Tanulhatsz belőle, de attól a hiba nem fog eltűnni. Attól még ott marad. És tényleg nem vagyok érdemes: sem a megértésre, sem a szeretetre, sem a fedélre a fejem felett. Nem vagyok érdemes még a nemlétező otthonomra sem, mert túl sokat hibáztam. Nem vagyok érdemes a barátaimra, mert túl sokat hibáztam. Nem vagyok érdemes semmire, mert folyton csak hibázom. Az egyetlen, amit tehetek, hogy én másoknak nem róvom fel a hibáit. Nem megbocsátok, hanem elfelejtek. Mert tudom, hogy én mennyit hibázok, és a másik ember hibája eltörpül amellett. És a saját hibáimra pedig nem várok megbocsátást, mert a megbocsátás nem olyan dolog, amit csak úgy hozzádvágnak az utcán. Kivéve talán azt az egyetlen megbocsátást, amit Másvalaki szerzett meg neked, és szíve szerint mindenkihez hozzávágná az utcán, az összes hibázása ellenére. Ha lenne, aki elfogadná.