Dinamika
Ahogy itt ülök, olvasgatva az erdők dinamikájának vizsgálatáról, és fölnézve meglátom a két kutyát egymás fölött (a kanapé alatt és rajta) aludni, feltör bennem az érzés, hogy ezen a világon semminek sincs értelme, csak a gyerekeknek. Erre lettünk teremtve: "szaporodjatok és sokasodjatok". Olyan szédítően megdöbbentő érzés, hogy nekem is van kettő.
Sosem fogom megérteni, hogy a társadalom miért csak a méhben kihordott magzatot fogadja el gyermekének... Ahogy rájuknézek, nem értem, hogy lehet ezeket a kis szőrös izéket tárgynak tekinteni: házőrzőnek, ékszernek, plüssnek. Hogy lehet nem figyelembe venni az érdekeiket, az igényeiket, a szükségeiket. Ránk lettek bízva; kis törékeny lények, akikért felelősséggel tartozunk. Hogy lehet, hogy ennyire megveti őket a társadalom?...
Persze ésszel felfogom, hogy csak kutya, nem ember, és épp ezért nem is várom el, hogy mások is így nézzenek rájuk. De most már sosem fogom elfelejteni azt, ami pénteken a Városligetben történt - hogy meg kellett védenem az állatomat, a saját fizikai épségem árán is. És nem egy másik kutyától, hanem egy embertől. Annyira megdöbbentő visszagondolni rá, hogy mit hozott ki belőlem ez a helyzet; hogy abban a pillanatban semmi sem számított, csak a gyerekem. Megtapasztaltam, hogy mi az a bizonos "anyai ösztön".
Igen, sok minden történt azóta, mióta utoljára itt jártam, és talán fontos dolgokról nem meséltem, de bevallom, már nem is fogok. Ahogy itt ülök, olvasgatva az erdők dinamikájának vizsgálatáról, az is eszembe jut, hogy itt a vége. Az utolsó vizsga, és utána már csak egy diplomavédés, és államvizsga. És kész, vége. Annyira távolinak tűnt ez az egész, amikor elkezdtem ide járni, hogy nem is gondoltam bele, mi lesz, ha vége lesz - pedig most itt vagyok, és folyton csak azon gondolkozom, mi lesz, ha vége lesz. Akarok még egy gyereket. De hogy oldhatnám meg? Hol lesz munkám, hogyan tudok majd gondoskodni róla? Hogyan tudok majd elég időt fordítani rá, hazaérni sétaidőre, játszani, tanítani, dolgozni vele? Hogyan kezelem majd a hisztijeit - és hogyan Csiper féltékenységét? Nem félek ezektől a kérdésektől, hanem nem látom a válaszokat rájuk. Kilátástalannak tűnnek.
Ma éjjel azt álmodtam, repülök. Sokszor álmodom ezt, de a mai különleges volt, mert anyukám tanított repülni. Láttam fentről a várost, és ő ott volt mellettem, amikor leszálltam, és aggódott, amikor felrepültem, nehogy lezuhanjak. És az jutott eszembe, hogy mégiscsak vele kéne lakni - de akkor nem lehet másik gyerekem, én pedig már nagyon vágyom rá. És eszembe jutott Királylány is, akit megműtöttek, és neki már tényleg nem lehet kölyke. És szeretném látni, hogy jól van-e, hogy Fanni hogy bír vele, és szeretném megfürdeni Csipert a tóban Szentivánon.
És mindez itt kavarog a fejemben, amikor az erdők dinamikájának vizsgálatáról olvasgatok.