Egy különleges nap története
Április van. Még észbe sem kaptam, és máris itt az április. Én mindig akkor jövök rá, hogy itt a tavasz, amikor egyszercsak valaki hozzámvág egy szál virágot azzal a felkiáltással, hogy "Boldog születésnapot!" Mindig meglepődök ilyenkor, már csak azért is, mert a tél után olyan gyorsan rohan a tavasz a nyár felé, hogy észre sem veszem, és máris születésnapom van. Tegnap még hófúvás, ma már virágzó kertek - és ki tudja, mit hoz a holnap. Ez már csak ilyen: márciusban eszembe sem jut még, hogy április is lesz, és mikor köszöntenek, csak kapkodom a fejem, hogy megint végetért a tél, és már jócskán a tavaszban járunk.
Persze idén is így volt; hetek óta kérdezgetik, hogy hogy is legyen a születésnapom, de mindig legyintettem: hol van az még! És hopp, már el is múlt. De persze voltak pillanatok, amik emlékezetessé tették.
Az április másodika sosem kezdődik nekem azzal az érzéssel, hogy születésnapom van. Idén főleg nem, mert nagyon rég nem kellett reggel fél hatkor kelnem, de most igen. Be akartam menni órára, mert mégiscsak egyetemista volnék, vagy mi. A buszom lekéstem, megtudtam, hogy létezik villamosdugó, és az órám felénél értem be az épületbe. Úgy döntöttem, már nem ülök be, inkább leültem a bejáratnál netezni. Mert vártam Phoebe-t. Mert ő annyira drága, hogy képes felkelni korán, csak hogy velem lehessen a születésnapomon. Szépen megvártam (közben igyekeztem kiigazodni az új csodás telefonomon), és ahogy megjött, felkerekedtünk. Nem akartam nagyon messzire menni, mert déltől még órám volt, úgyhogy elmentünk az Allee-ba a Cserpesbe. És akkor jött az első születésnapi meglepetés: Phoebe kiszúrta a következő plakátot:
[sztornó. még senki sem töltötte fel netre. ilyen nincs... szóval, egy plakátot, ami tájékoztat róla, hogy James Blunt 2014. október 27-én jön Budapestre.]
Nem hittem el! James Blunt, Budapesten?! Olyan sikítozásban törtem ki az utcán, hogy már majdnem elszégyelltem magam. Azonnal felhívtam a kolléganőmet, aki szintén nagy rajongó, és megkérdeztem, megyünk-e. Válasz: "Vegyél jegyet." Kérdés nélkül, pénz nem számít alapon, de menjünk. És ebben egyetértettem vele.
A Cserpesben kicsit átbeszéltük Phoebe-vel ezt a dolgot, örömködtem neki egy adagot, majd elfogyasztottuk a kis elemózsiánkat; beleértve azt a csodálatosan finom citromos pohárkrémet, amit tőle kaptam ajándékba (note: TARDIS-os üvegben <3 ). Aztán elváltunk: ő ment haza, én vissza az egyetemre. Végigültem egy órát, és rohantam az Asztalkába megbeszélésre. Tudtam, hogy nem fog úgy menni, mint a karikacsapás, lévén délután volt és nyitvatartási idő, de a lányok így is megleptek egy sütivel és egy dallal, ami nagyon-nagyon jólesett. Megbeszélés után hazaszaladtam, kutyátsétáltattam, majd lementem a Móriczra anyukámmal találkozni - és együtt elsétáltunk a Szent Imrébe, salsára. Ő örült, hogy látott, nekem nem volt kitérő. Ott Anyu már várt, sütött nekem sütit (köszönöm, csodafinom volt!), és körbekínáltuk az egész társaságot is. Persze a tánctanár lány megkérdezte, mi az apropó, és Anyu elmondta, ami azzal járt, hogy salsaóra közben egyszercsak váratlanul berakták a 'Happy birthday' latinos feldolgozását, én meg úgy elpirultam, mint egy görögdinnye, ha felvágják. Onnantól kezdve mindenki nagyon aranyos volt, a fiú tanár a végén felkért, és jót táncoltunk. Hazaérve itthon is várt még egy torta, egy üveg bor, meg egy virág. Csupa kedvesség.
Lényeg, hogy úgy indultam neki a napnak, hogy azt sem tudtam, születésnapom van, és úgy mentem aludni este, hogy a világ csupa csodával van tele, akiket úgy hívunk, emberek. És bármit is mondanak róluk, tudnak kedvesek lenni, tudnak örömet okozni, és egy akármilyen napot elárasztani a szeretetükkel. És még ennél is hatalmasabb az a jóság és odafigyelés, amit Isten ajándékoz nekünk. Mert ha Ő nem lenne, mindez a csoda sem lenne a világban.