Egy pillantás
Nem mindennapi esemény, ami újra idehozott, az biztos. Nem csak azért, mert egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat, amikor ehhez hasonló történt, hanem azért, mert ebben valami új volt. Valami más. Valami több.
A történet ott kezdődik, hogy fáradtan, hosszú nap után értem haza munkából, és tudtam, hogy otthon még sok teendő vár: készülni a hétvégi órámra, pakolni, takarítani, kutyát sétáltatni. És időben le is kéne feküdni. Persze ezek közül az elsődleges a készülés volt, de mint sok lágyszívű embertársam, én is inkább a kutyasétáltatást választottam a munka helyett (oké, legalább porszívóztam egyet előtte), és elvittem az ebet abba a parkba, amit a legjobban szeretünk. Egy kisebb fegyelemzési eljárás után eljutottunk a futtatóig, ahol csodák csodája, egy gyönyörűséges mudigyerek rohant a kerítéshez, üdvözölni minket. A gazdája egy hercig arcvágású, fiatal úriember. A mudikat is kedvelem, a srác is szimpatikus: bementünk. A kutyák kijöttek, úgyhogy nekiálltunk beszélgetni. Kiderült, hogy az eb egy 5 hónapos, törzskönyves mudi, és a srác első kutyája; így, mint olyan, nevelésre szorul. Mármint a gazda - de persze a kutya is. ;) A jó az egészben az volt, hogy a pasi érdeklődött, tanácsot kért, kérdezett, megfigyelt. Úgy átlagban: értelmes volt, értelmesen állt a kutyájához, ez pedig úgy feldobott, hogy másfél órán át beszélgettünk, tapasztalatot cseréltünk, szórakoztattuk egymást. És a végén úgy váltunk el, hogy jó lenne még találkozni. Nem randizni, félreértés ne essék: kutyázni. Mert, az hiszem, ő is ritkán találkozik normális gazdákkal - és én is.
Az esemény azonban nem ez volt. Az esemény akkor kezdődött, amikor a metrón ücsörögve egyszercsak egy hosszú hajú, rocker-arcú srác, rubik-kockával a kezében leült velem szembe egy hajléktalan mellé. Nem értettem, miért oda, annyi hely volt a metrón - miért a kisebb helyre, a bácsi mellé ült. De ő csak feltette a fejhallgatóját, és telefonálni kezdett. Futólag rám pillantott: én a rubik-kocka miatt érdeklődve figyeltem, de csak olyan "metrósan" - hogy "ne vegye észre"*. Vártam, hogy mutat-e valamit. Vártam, hogy egy megálló alatt kirakja: hiszen az ilyen gyerekek ezzel szoktak szórakozni. Várt. Az hittem, a megfelelő megállóhosszra, de rájöttem, nem. Arra várt, hogy figyeljem. Rámnézett, és keverni kezdte. Figyeltem. Láttam, hogy a mellette ülő nő is nézi, és elismerően mosolyog, hogy milyen gyorsan csinálja. Én láttam, hogy előre megtanult kombinációkkal rakja - ahogy én is tanultam. Elmosolyodtam ezen. Rámnézett, most egyenesen a szemembe, és visszamosolygott. Megértettem, miről van szó. Szélesen elmosolyodtam, és lesütöttem a szemem: az egy kezemen megszámlálható alkalmak egyike volt, amikor egy ismeretlen fiú le akart nyűgözni, csak egy pillanatra is. Felálltam: az én megállóm jött. Visszapillantottam rá, ahogyan ő is, és már szinte nevettünk egymásra - idejét sem tudom, mikor éreztem magam ennyire értékeltnek.
Leszálltunk. Előtte még rápillantottam, ahogy ő is rám, és még egyszer, a lift elől. A fellegekben jártam, azt sem tudom, miért. Egy vadidegen srác, a metrón kirakta nekem a rubik-kockát. És erre egész életemben emlékezni fogok.
*Note: persze mindenki tudja, hogy nézik. Ahogy azt is tudják, hogy a könyvüket olvasod.