Futok
A mai csöppet sem volt szép őszi napnak mondható, a decemberrel megjött a tél is. Hólepelre ébredtünk (a kutyák legnagyobb örömére), és délutánra sem lett sokkal kellemesebb az idő, szeles, esős, elkeserítő nap volt. Mégis, hazafelé tartva úgy döntöttem, elmegyek futni a kutyákkal. Mert kell. Mert szükségük van rá (főleg Kukacnak), mert mozogniuk kell, és nem kifogás, hogy rossz az idő, és nincs kedvem. Futnom kell.
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy rendszeresen futni fogok, valószínűleg helyben kiröhögöm. Futni? Én? Minden másnál jobban utálom a futást, a világ leghaszontalanabb, legkárosabb, legunalmasabb dolgának tartom. Egyébként sem vagyok egy élsportoló; ugyan jólesik néha úszni, tornázni; sőt, agilityn még szaladgálni is szeretek, de a futás - na az nem tartozott soha azon aktivitások közé, amelyeket akár erős rendszertelenséggel, de csinálni akarok. És most, hogy Kukac tizenhárom nap híjján egy éve az életembe robbant, most már kvázi mindennapos tevékenységemmé vált ez a haszontalan, káros, unalmas sport. Mert neki kell. Akkor is, ha bántja a térdem, a hátam, a derekam; akkor is, ha produktum nélküli félórákkal lop meg; és igen, akkor is, amikor az időjárás miatt legszívesebben egész nap csak aludnék. És már nem is tűnik annyira ízletkárosítónak, nem is tűnik értelmetlennek, és velük unalmasnak sem mondható.
De tényleg ennyi az egész? Miért futok?... Futok, mert futnom kell, futniuk kell. Néha csak mozogni akarok, mert elgémberedtem, mert nem tudom rendbetenni a testem egy kis nyújtózással. De futok sokszor azért, mert legalább addig sem gondolkozok. Néha csak a feszültséget vezetem le vele, ha túl sok volt a munkahelyemből, néha a semmittevésből akarok kiszabadulni. És néha, nagyon ritkán el akarok felejteni valamit, amit nem tudok. Ritkán, mint most.
Írok, mert írnom kell. Mert az írás, ahogy a futás is, elvonja a figyelmemet. Mert amíg írok, sem azon gondolkozom, vajon mi van vele. Hogy hol áll a továbblépésben. Hogy írhatok-e neki pár szót. Hogy felkavarom-e, ha elmondom, gondolok rá. Hogy megkérdezhetem-e, minden rendben van-e? Hogy tovább tud-e lépni valaha...
Féltem őt. Félek, hogy senki sem beszélget vele, hogy egyedül marad ezzel a hatalmas feldolgozandó teherrel. Mert nekem van Istenem, és vannak barátaim, akikkel beszélgethetek, akiknek elmondhatom, akik szóval tartanak, ha rámtör az érzés, hogy most kell váltanom vele pár szót. De vele ki beszélget, ki vonja el a figyelmét, ki segíti át mindenen?... Hihetetlen, hogy ez az ember akartam lenni, aki a döglődő házassága romjain segít átlépni egy új kezdetbe, és az lettem, aki miatt egy újabb romhalmazon kell átverekednie magát. És már nincs, aki fogja a kezét. Ki fogja megmenteni?...