Karácsony
Tudom, hogy az elmúlt pár napban megint szünetelt a blog, ez megint nem véletlen. A nem véletlen neve pedig: karácsony.
Nos, igen az elmúlt három napban karácsony volt (valakinek nem tűnt föl? Azonnal keressen fel, és készítek neki valamilyen ajándékot). Ez nálunk nagyjából abban merül ki, hogy rokonokhoz járunk, és három napig eszünk - azt hiszem, ezzel nem vagyunk egyedül. Csakhogy nálunk ennyire nem egyszerű a dolog, mert a szüleim elválásával eggyel nőtt a karácsonyi látogatások száma, így eggyel több gond keletkezett az amúgy sem egyszerű karácsony körül.
Kezdjük ott talán, hogy én hetekkel ezelőtt bejelentettem Mártánál, hogy karácsony délelőttjén ÉN akarok dolgozni. Nem nagyon volt ellenvetés, mert a többségnek nem macera a karácsony, hanem vidám együtt töltött idő. Na, nálunk nem, úgyhogy én örömmel vállaltam ezt a délelőttöt. Persze, nehéz volt hatkor fölkelni, és bemenni a hótüres városban egy zárt, sötét cukrászdába, de nagyjából az első óra után kiderült hogy érdemes volt. És most nem csak arról van szó, hogy a kolléganőm hagyott nekem karácsonyi ajádékot a pulton (jut eszembe, még mindig nem raktam ki a táskámból :S), vagy, hogy Márta szeméylesen adott át nekem egy kis karácsonyi csomagot (amit amúgy kifejezetten nekem állított össze, tök jó cuccokkal!), hanem arról, hogy mindenki mosolygott, senki nem rohant, Mártával végre lehetett rendesen beszégetni is; és amikor délben eljutottunk a hálaadás részig, akkor elmondta, hogy megszeretett az elmúlt hónapok alatt. Na, ott tört el a mécses, mert nekem meg el kellett mondanom, hogy az Asztalka előtt nem volt olyan közösségem, ahol otthon érezhettem volna magam, de most már ezt is megkaptam, és ennél nagyobb karácsonyi ajándék nem is kell. Úgyhogy együtt sírtunk,e gyütt nevettünk, és a végén imádkoztunk és hálát adtunk ezért a három hónapért, ami alatt az Asztalka fennállhatott. Aztán Mártáék elindultak haza, Erdélybe, én meg maradtam mosogatni, mosolyogva, és mentem át kettőre anyukámhoz ebédelni. Ott lezavartunk egy rövid karácsonyozást, aztán jöttünk fel a tesóimmal haza, apámékhoz karácsonyozni, ami minden évben abból áll, hogy kényszerből hálát adunk az évben történt jókért. Nem szeretem. Nem azért, mert vissza kell emlékezni a jó dolgokra, hanem azért, emrt ezt muszájból, egy kényszerű közösségben kell tenni. Ez nekem a karácsony minden elvével ellentétes, annak ellenére, hogy ők pont azért csinálják ezt, hogy ne az ajándékokról szóljon az ünnep. Nem arról szól, akkor sem, ha ajándékozunk. Nekem könnyebb megélni a közösséget, ha nincs megkötve, miről is szóljon az az idő, amit együtt töltünk. A muszáj a halálom.
Huszonötödikén reggel eljutottam istentiszteletre, ami az elmúlt időszakban nem volt jellemző, ezért is nagyon jólesett ott lenni. Bár számomra meghatározóbbak voltak a vasárnapi igehirdetések (igen! kettőre is eljutottam! reggel és este is! whooohoooo! ;) ), de jó volt ott lenni a templomban karácsony napján, az ünnepen. Tudni, hogy bármikor mehetek oda... Délután a nagynénéméknél voltunk fent, ami nagymamám szerint 'rettentő jól volt megbeszélve' (értsd az ellentétét), mert nem tudtuk, egytt ebédelünk-e vagy sem, ezért végül későn eldöntve leültünk enni, ezért délután háromkor még mindig nem karácsonyoztunk, amitől szegényemnek a vérnyomása a plafont verdeste. Ez van minden évben. Ha hajnalban nem ajándékozzuk meg egymást, akkor már elmarad a karácsony. -.-
Este ott maradtam még náluk, unokatesóm berakta a Harry Potter 7-et (miért, kérdem én? nem egészen karácsonyi...), és nem akartam megnézni, de még szerettem volt ott maradni, úgyhogy mégis meg kellett. Nem érzem jól magam tőle, de ez van... Az ember elcseszheti...
Ma meg délelőtt volt három szabad órám, aztán irány a család anyai ága, a szokásos nagycsaládos karácsony. Kicsit furcsa ott lenni, már felnőttként, beszélgetni mindenkivel, de kétszer az évben belefér. Legalább mindig el lehet mondani, hogy igen, még mindig nem fejeztem be az egyetemet; igen, dolgozom; igen, van egy kutyám - jé, nektek is? Ja, ezt már nyáron is megbeszéltük. Sebaj. Szóval itt ez megy. Meg kell szokni, de viselhető. A jó benne az, hogy jelzi, hogy vége van akarácsony három napjának. És még nem is az idei volt az eddigi legrosszabb. És ezért nem a családom a felelős, hanem egyedül az Asztalka.
Remélem, hogy nektek jobban telt az ünnep, mert nekem nem sok vidám beszámolnivalóm van ezzel kapcsolatban. De van, ahol tényleg felragyog ilyenkor a fény, és Krisztus eljövetele a közösségben is öröm lehet. Remélem, hogy nektem az volt. Remélem, hogy egyszer nekem is az lesz.