Keresem
Vajon mit csináltam előtte szabadidőmben?...
Ahogy térek vissza a "régi" életembe, úgy tűnik egyre érthetetlenebbnek, hogy huszonhárom évet túléltem valahogy. Oké, talán az első három-négy alatt mindig ott volt az anyukám, hogy beszéljek hozzá, és utána is (bár nem lettem gyakran), de az elmúlt hat évben gyakorlatilag társaság nélkül maradtam. Mindig volt, akivel beszélgethettem volna, de leginkább magamban tettem-vettem, a kötelező szociális interakciókon (órák előtt, alatt és után) kívül viszonylag keveset érintkeztem már emberekkel verbálisan. Hogy csináltam?...
Ahogy távolodik a szombat este, amióta nem beszélünk, úgy kicsit halványul az érzés, hogy most azonnal rá kell írnom, miközben erősödik az, hogy most azonnal írnom kell valakinek. Szórakoztatva szeretnék lenni, mert az elmúlt egy hónapban minden percem szórakozással telt (kivéve, amikor aludtam). Nehéz volt elviselni, amikor fél óráig nem kaptam választ, és nehéz volt elviselni, ha a teendőim miatt fél óráig én nem adhattam választ a legegyszerűbb félmondatra akár. Gyakorlatilag függő lettem. Függő lettem a verbális szórakozástól, az abszolút lényegtelen, de folytonos információcserétől, a fesztelen kommunikációtól, a felszabadult csacsorászástól. Végre valaki, aki minden szavamat érti, aki nem akar csupán információt kapni, csaka zért beszélget velem, hogy beszélgethessen velem. Nem csoda, ha függő lettem, az effajta figyelem folytonos endorfinfelszabadulást okoz a szervezetben, aminek az elmúlása komoly elvonási tüneteket okoz. Gyakorlatilag rehabon vagyok.
Sosem voltam fizikai szer függője, nem tudom, milyen lehet, de hasonló ehhez. Hasonló, mint amikor anno a folytonos zenehallgatásról kellett lejönnöm. Két hét szenvedés, de azóta tiszta vagyok (már nem úgy, hogy nem hallgatok zenét, de nem esek újra bele abba, hogy másképp lehetetlen létezni a világban). Viszont a rehabon - gondolom - képzett szakemberek felügyelnek, figyelnek, foglalkoztatnak, nekem viszont egyedül kell a mindennapok szürkeségével szembenézni. Persze a barátaim néha elfoglalnak egy-egy órára, de minden percben ők sem lehetnek mellettem, így viszonylag sok üres percem van, ami kitöltetlenül, mint egy óriás fekete lyuk próbálja magába szívni a beszélgetést. És ilyenkor nagyon-nagyon nehéz megállni, hogy ne írjak neki.
Nem tudom, mit szólna hozzá, hiszen ő is tudja, hogy hogy állunk, ő is tudja, hogy miért nem írok, miért nem írhatok. Nem tudom, mit váltana ki, ha egy teljesen közömbös, de érdeklődő üzenetet írnék - főleg azért, mert tartozik egy beszámolóval, amit nagyon várok, de nem követelhetek ki. De vajon hogy tudja meg, hogy mennyire várom, ha nem írok neki? És ha tudja, miért nem ír? Talán azért, mert azt hiszi, nem írhat amiatt, mert én nem írhatok neki?
Mit csináltam az elmúlt hat évben a szabadidőmben, amikor unalmas volt az élet, és mindent átszőtt a vonagló szürkeség?...